A szíriai dokumentumfilmes, Feras Fajjád 2016-ban szinte egész évben követte kamerájával kezében az aleppói csatában dolgozó önkéntes mentőket. Az úgynevezett Fehérsisakosokat, akik a bombázások és utcai harcok ellenére próbálták meg pótolni a profi mentősöket, és sok embert mentettek meg azzal, hogy kihúzták őket a romok alól. Fajjád a felvételeiből összevágta Az utolsó emberek Aleppóban című filmjét, amely megnyerte a Sundance fesztivál nagydíját, és jelölték a 2018-as Oscar-díjra is. Ezek után – ahogy szokás mondani, a sikeres filmes bármit megtehet – Fajjád elfogadta a National Geographic ajánlatát, hogy időben 2016-ba visszatérve, egy olyan földalatti kórház történetét mesélje el, amit egy nő vezet. Ez lett a The Cave – barlangnak hívták a helyiek az intézményt –, a Oscar-jelölt dokumentumfilmet Az undergroud kórház címmel vetíti a NatGeo.
– A film témája már 2012 és 2016-között megfogalmazódott, amikor az Aleppót készítettem: nagyon sokszor forgattunk kórházakban, mivel az orosz bombázók sokszor kifejezetten a civil célpontokat támadták – mondta telefonon lapunknak a rendező, akit Los Angelesben értünk utol, épp az Oscar ceremónia előtt pár nappal. A filmes hozzátette: azért is tartotta kiemelten fontosnak, hogy a szíriai kórház intézményét a polgárháború alatt megmutassa, mert itt nem csak a sebesülteket és a betegeket látták el, hanem egyfajta szentélyként is működött az emberek szemében, hiszen csak a föld alatt érezhették viszonylag biztonságban magukat.
A cselekmény a polgárháborúban sokat szenvedő Al Ghouta városának (a borzalmak 2013-ban egy vegyi támadással kezdődtek) keleti részében játszódik, ahol egy egy nő, Amani Ballour doktor vezeti a „kórházszentélyt”. Fajjád ezzel csavart is egyet a filmje témáján, amely legalább annyira szól a nők helyzetéről az arab kultúrában, mint Aszad-rezsim árulásáról, illetve az orosz agresszióról. Mert ugyan körbe van zárva a város, nincs kereskedelem, így a régi eszközökkel és gyógyszerekkel kell beérniük, egy férfi azért méltatlankodik, mert szerinte ha férfi vezetné a kórházat, akkor minden bizonnyal lenne olyan gyógyszer, ami most nincs. Elvégre a nő helye otthon van, a férfi meg elintézi a dolgokat. Igen ám, de a kórház férfi orvosai is úgy gondolták, Amani Ballour a legalkalmasabb ember közöttük a kórház vezetésére. Csak egy példa a doktornő leleményességére: mivel nem volt fájdalomcsillapítójuk, telefonról klasszikus zenét játszottak a betegnek a műtétek során.
A karakterben a rendező meglátta a filmes lehetőséget, de a doktornő hallani sem akart arról, hogy viszont lássa magát a vásznon vagy a képernyőn. Ám amint megnézte Az utolsó embereket Aleppóban megértette Fajjád művészetének erejét, és belegyezett a közös munkába. A „régi” 2016-os felvételek mellé 2018-ban forgattak újabbakat, azért, hogy az elmesélt történet kerek legyen.
Igen komótosan indul tehát Az underground kórház, hiszen még egy háborúban sem folyamatos a borzalom, vannak olyan napok, napszakok, amikor a betegek élelmezése nagyobb probléma, mint az életmentés. Fajjád az Aleppóhoz hasonlóan építkezik, az igazi drámát a végére hagyja, amikor összeszorul a szívünk egy masszív orosz bombázás következményei láttán. Ezek a képsorok annyira erősek, hogy tényleg összerezzenünk, amikor megjelenik egy repülő a város felett.
Arra a kérdésünkre, hogy a rendező használt-e bármilyen effektet a felvett ezerkétszáz órányi anyagot erősítendő, határozott nem volt a válasz. Szavai szerint nem volt ilyenre szükség, mert amikor bombázó repült el a fejük fölött, az valóban olyan fülsértő volt, mint amilyennek a filmjében tűnik.
