Göncz Árpád Városközpont. Az ajtók a bal oldalon nyílnak. Szóval ilyen az, amikor az ember úgynevezett nagy idők tanúja. Eddig azt gondoltam, hogy ehhez vagy kellően öregnek, vagy kellően szerencsésének kell lenni. Most nagyon úgy tűnik, hogy mind a kettő stimmel.
Tegnap a híradóban mutatták az elnököt. A mostanit. Rezzenéstelen arccal jött-ment, előtte két testőr, mögötte kettő, és kissé riadtan nézett a rá bámuló emberekre. Az Öreggel valami protokoll úton találkoztam először. Még alig volt elnök, mégis túl volt már mindenen: médiaháborún, kifütyülésen, taxisblokádon. „Sziasztok, gyerekek! – köszönt oda nekünk, újságíróknak, akik a hátsó üléseken kuporogtunk, távol a fontos emberektől és a korlátlan italfogyasztástól. – Mindjárt jövök, csak átöltözöm.”
A hosszú utakon rendszerint még a felszállás előtt vállfára tette a vasalt nadrágot, és felvett valami istentelenül divatjamúlt mackóruhát. Ebben jött hátra hozzánk, hogy mindenkivel beszélgessen néhány percet. Nem akart úgy tenni, mintha ismert volna mindannyiunkat, de úgy igen, mintha érdekelnénk legalább annyira, hogy ránk szánja ezt a pár pillanatot.
„Nem muszáj jobbra-balra az utcát százötven méterre kiüríteni, ha megérkezel valahova – mondta évekkel később, amikor filmet forgattunk róla, és azt kérdeztem, hogy szokott hozzá a számára láthatóan kellemetlen protokollhoz. – Megtanulhatod azt, hogy ha bemész egy iskolába, nemcsak az igazgatóval fogsz kezet, hanem a pedellussal is, és hogy a díszvacsora végén megköszönöd a felszolgálóknak, hogy felszolgáltak. Nem esik le a korona a fejedről, nekik viszont jól esik, és megjegyzik. Nem beszélve arról a gyönyörűségről, hogy az igazgató mélyen meg van sértődve, hogy ha ő végigkísér téged egy gyáron, és miközben ő magyaráz, te odamész a munkásnőhöz, és megmondod, hogy boszorkányosan ügyes, és sose tudnád megtanulni, amit csinál.”
Göncz Árpád Városközpont. Hogy utálta volna. Sosem akart szobrot vagy utcanév táblát. Azt mondta egyszer, sosem bocsátaná meg magának, ha kis úttörőknek kellene minden évben virágot vinni a szobrára. Úttörők persze már nem voltak, de azért értettük. „Az ő elnökké választásával egy olyan figura került bele a magyar politikába, amilyen figura nem volt se korábban, se azóta. Megváltoztatta az országot, egy kicsit az embereket és a politikához való hozzáállást is – ezt Esterházy Péter mondta az előbb emlegetett filmben. – Az én generációm először látott olyan politikust, aki nem per definitionem gazember.” Azt hiszem, mindketten tudtuk, hogy ez a lényeg.
Mindjárt itt az Öreg születésnapja, és nagyon hiányzik valaki, aki csak megközelítőleg olyan volna, mint ő. „Ide hallgass. Tanítalak téged valamire. Az embereket bele lehet kompromittálni a tisztességbe. Ezt így értsd, ahogy mondom. Ha valakivel elhiteted, hogy tisztességesnek tartod, akkor utána, ha nem egészen elvetemült és hülye fráter, akkor tisztességes lesz, mert egyszerűen szégyelli, hogy nem az.”
Most mit mondjak? A szégyenből azóta rendesen kijutott, az Öregből meg városközpont lett. Nincs jól összerakva ez a világ.