A tekintélyes életművel rendelkező, immár nyolcvannegyedik életévét taposó Ken Loach elképesztő módon tud témát választani. Legújabb filmjében a csomagfutárok életét igyekszik felderíteni. Mi is ismerjük ezeket a figurákat, a fogyasztói társadalom arra terel minket, hogy ne menjünk már lassan boltba, vegyünk mindent a neten, úgyis házhoz jön. Legyen szó ebédről, az új okostévéről vagy csak a mindennapi ásványvízről, valaki odahozza nekünk. Borravalót sokszor nem szokás adni túl sokszor ezeknek az embereknek, elvégre „ez a dolguk”, meg már amúgy is sokat fizettünk már az áruért. Ha késik, vagy kihűlten érkezik a pizzánk, be lehet nekik szólni, meg lehet őket fenyegetni, esetleg rájuk vágni az ajtót. Sajnos nem a legelismertebb társadalmi szakmáról van szó, tálán még a taxisnál is kevesebbet becsüljük meg őket, hiszen azokkal muszáj jópofizni, amíg el nem visznek A-ból B-be.
Már ez önmagában izgalmas téma, ha egy szociálisan és társadalompolitikai szempontból érzékeny rendező, mint Ken Loach a mélyére ás a dolgoknak, de ami az igazán megdöbbentő: ő nem azért fogott hozzá a produkcióhoz, mert nem kapta volna meg időben a DVD-csomagját. Korábbi szívfacsaró filmje, az Én, Daniel Blake forgatásán egy szociális ételelosztónál dolgoztak, amikor a rendező olyan embereket látott, akiknek ugyan volt munkájuk, mégis rászorultak a segélyre, mert egyszerűen a bevételeikből nem tudtál eltartani a családjukat.
A Sajnáljuk, nem találtuk otthon hőse, a newcastle-i család feje, Ricky (Kris Hitchen) is ilyen állampolgár. Felesége, Abbie (Debbie Honeywood) ápolónő, aki mozgáskorlátozott betegekhez jár házhoz a családi kisautóval. Nem sokáig, mert Ricky, barátai tanácsára belevág a tuti üzletbe, mely a csomagszállítás lenne. De mivel ebben az iparágban már nincsenek olyan cégek, akik alkalmaznak, kvázi kényszervállalkozóként kell szerződést kötni. Még a kisbusz is saját kell, hogy legyen (mivel a bérlés nem éri meg), így a kisautót el kell adni – jó lesz az asszonynak a tömegközlekedés is alapon. Minden remek, amíg Ricky képes napi tizenhat órában dolgozni, mint a gép. Aztán jönnek az apró bosszúságok: büntetés a tilosban való parkolás miatt, pár bunkó ügyfél, aztán az olyan családi problémák, ahol az apának jelen kellene lennie, de hát erre nincs lehetőség, mert a szabadság fogalmát átvette a hiányzás miatti kárpótlás. Mindezt egy olyan főnökkel, akinek minden egyes mondatában benne van a „megértem, de, a profit a cél” szlogen – ezt a figurát alakító színész, jelesül Rob Brewster annyira irritálóan jó a szerepben, hogy bármikor kedvünk lenne odavágni valamit a vászonra, amikor kinyitja a száját.
Persze, az a vád, mely többnyire az összes Ken Loach-filmre (kivétel a vígjátékai) alkalmazható, hogy minden olyat megmutat, mi velünk nap mint nap megtörténhet, különösen a borzalmas dolgok, a Sajnáljuk, hogy nem találjuk otthonra is igaz. Hogy miért nem unalmas? Mert a veterán rendező harcra próbál sarkallni. Érzelmileg olyannyira sanyargat minket, hogy még abban a nézőben is feltör a baloldali, aki addig ezt elképzelhetőnek sem tartotta azt. Kicsit olyan ez, mint Frank Capra filmjeinek ereje, melyek a melodráma erejét projektálták a végtelenbe. Azaz, a Ken Loach-filmek hatása erős. Egyáltalán nem baj, ha egy kicsit (valameddig, bármeddig) jobb emberek leszünk, és amikor legközelebb csönget nálunk a futár mosolyogva adunk borravalót. Ha pedig nem érti miért, küldjük el Ken Loach legújabb filmjére a moziba.
Infó:
Sajnáljuk, nem találtuk otthon
Rendező: Ken Loach
Forgalmazza a Vertigo Média
