Mindennapi tapasztalat, hogy az emberek a verbális kommunikáció szintjén élik meg legtöbb konfliktusukat. Hihetetlenül érzékenyek arra, amit a másik ír vagy mond. A szavakban keresik az igazolást szeretetre, gyűlöletre, jóságra, gonoszságra. Ha házastársak között folyamatos feszültség alakul ki, általában azzal a tünettel keresnek fel terapeutát, hogy egyre kevésbé értik meg egymást, az egyik ezt mondja, a másik azt, pedig nem lehetne, mert bántó, mire az a válasz, miért ne lehetne, hiszen nem is bántó, a sértődés a bántó. És mintha arra várnának megoldást, mikor, mit kell mondani. De aki foglalkozott pszichológiával, tudja, hogy a kommunikációs zavar csak a felszín, és a megbántódások, érthetetlennek tűnő érzékenységek mögött komolyabb lelki problémák, esetleg mély, régóta hordozott traumák húzódnak.
Talán érdemes lenne egyfajta „társadalmi terápia” szemszögéből megközelíteni a hazai közélet békés egymás mellett élést nehezítő „kommunikációs zavarait” is, Akár dilettáns módon, kicsit keverve a filológiát, a pszichológiát és a médiafürkészést. A vizsgálatra kiszemelt példa elég kézenfekvő: a Niedermüller-patália.
Idézzük fel az esetet, hogy ne kelljen az olvasónak forrásokat böngésznie. Az ATV január 23-i, A nap híre című adásában Simon András műsorvezető a kormánypárt kommunikációs krízisét vetette fel egyik témaként vendégeinek: ki fog-e még a Fidesz találni egy új ellenségképet, mi lesz, ha igen, mi lesz, ha nem. És ennek kapcsán Niedermüller Péter, erzsébetvárosi polgármester a következő monológba gabalyodott: „… mi marad, hogyha lehántod ezeket a gyűlöletvalamiket… Ugye, felsoroltuk: a nem magyarok, a mások, a migránsok, a romák, a nem tudom, mik, akkor ottmarad egy rémisztő képződmény középen, ezek a fehér, keresztény… heteroszexuális…” (Ónody-Molnár Dóra: Férfiak.) „… férfiak, igen, meg azért nők is vannak közöttük, bocsánatot kérek, ez az ilyen…” (Tordai Bence: De ők antifeministák.) „… igen, ez a családelképzelés, és ez azért borzalmas, mert hogyha megnézzük, hogy a világon mindenütt, az úgynevezett fehér nacionalisták miből állnak össze, ebből… mondom csöndesen nektek, és ez a legborzalmasabb, mert ebből a rendszerből mindenki ki van zárva, (…) aki nem fehér, nem keresztény, nem heteroszexuális és nem… hogy mondjam… ugyanazt a… határtalanul unalmas arcot és ruházatot ölti föl, amit negyven éve vagy ötven éve magán hord.”
Na, azonnal eleredtek az érzékenység cseppjei, majd kitört a „vihar”, tüntetés a VII. kerületi önkormányzat előtt, ez rasszizmus, gyűlöletbeszéd a keresztények ellen. Niedermüller nem kér bocsánatot, az ATV igen, politikusok reagálnak, a sajtó minden oldalról kommentál, a háttérműsorokban napokig erről beszélgetnek. Mondhatnánk, hogy politikai cirkusz az egész, de a polgárok is egyre-másra írták bejegyzéseiket a közösségi oldalakon.
De mi az a hatalmas probléma, ami ekkora csinnadrattát váltott ki? A válasz egyértelműnek tűnik: Niedermüller kijelentései. Rendben, csak milyen kijelentései? Mert az a helyzet, hogy az ominózus szóhalmaz szövegszerűen szinte értelmezhetetlen. Ott van például a rasszistának minősített rész: „ottmarad egy rémisztő képződmény középen: ezek a fehér, keresztény… heteroszexuális (közbeszólás) … férfiak”. Mit jelent az, hogy „képződmény”? Maguk a fehér, satöbbi emberek, vagy egy vélt gyűlöletpolitika eredménye? Sejthetek bármit, de totál homály. Aztán hogyan lesznek ezek a fehér izék családelképzelés, majd rendszer, amiből a fehér nacionalisták összeállnak? Azok közé meg miért kéne tartozni?
De hát végtére is nem a parlamentben, konferencián vagy politikai vitán vagyunk. Hanem egy úgynevezett beszélgetőműsorban, amelyben napi hírek kapcsán a résztvevők kedvükre locsognak. Reflexiókat, gondolatmorzsákat, közhelyeket duruzsolnak egy alapvetően azonos politikai szemléletű közegben. Nem is tehetnek mást, nem gondolhatták még át alaposan a dolgokat. És a nézők is a minősítést, az első felháborodás indulatát várják tőlük. Ez egy sajátos műsortípus, az ATV-én a Civil a pályán képviseli a legmarkánsabban, a Hír TV-én Bayer Zsolt műsorai, a Keménymag vagy a Troll. Pártos adások, a kétpólusú (kormánypárti-ellenzéki) politikai tér valamelyik oldalán helyezkednek el. (A Troll ismertetője nem is csinál ebből titkot: „M. Dobos Marianne és vendégei széttrollkodják a balliberális médiát.”) A kulturáltság különböző szintjeit képviselő megmondóemberek társalognak bennük, jól érzik magukat, lazán kiosztják a politikai-ideológiai ellenoldalt. Többnyire őszintén, belső meggyőződésből teszik, a néző meg örül, hogy milyen okos elvbarátai vannak, és szavaik szárnyán szépen kiőrjöngi magából aktuális felháborodásait. Külön élvezet, ha egy műsorban mindkét pólus képviselői jelen vannak, szóért lihegnek, közbevágnak, és olykor leordítják egymás fejét. Hajrá, mieink, adjatok nekik! Vágjátok keményen a pofájukba! Ez az! Ebben a felállásban kétségtelenül a Szabadfogás (Hír TV) a legszórakoztatóbb.
Ismétlem, a lényeg az, hogy ezekben a műsorokban, vagy hasonló médiatermékekben laza, szabados locsogás folyik. Épp ez a műfaj bája. Ahogy minden társalgásé. Az elhangzó kijelentések nem végiggondolt állítások, jön, ami jön. A Szabadfogás egyik baloldalon ülő résztvevője, Kukorelly Endre fejtette ki, épp a Niedermüller-ügy kapcsán, hogy az ember nem tudja teljesen kontrollálni magát egy ilyen adás légkörében, sokszor nem jól reagál, vagy egyenesen hülyeséget mond. Hozzáteszem: nem is lenne jó, ha nem mondana. Mert ez az őszinte, elfogult, érzelmileg hevített gondolatszikrák fóruma. Hitelteleníti a tárgyilagosság, amelyet például örökifjú liberálisunk, Fodor Gábor próbál meg jó-szándékúan képviselni a Szabadfogásban.
A Niedermülleréhez hasonló locsi-fecsis mondacsokat ezért nem értékelném kizárólag az okosság-hülyeség koordináták mentén. Hiszen nagyrészt érzelmekből, hitekből táplálkoznak. Valamiféle elégtételt nyújtanak, vagy éppen bántanak. De ne szenteskedjünk! Érdemes elvárni, hogy a társadalmunkban létező értékrendek, kultúrák, politikai-ideológiai meggyőződések folyamatosan tiszteljék egymást? Normális lenne ez? Nem! Az a természetes és egészséges, ha odamondhatunk, beszólhatunk egymásnak, kifigurázhatjuk, ami a másikban nem tetszik. Különben miért tartoznánk ilyen-olyan közösségekhez? Ráadásul választásaink a szívünkből, alapvetően a származásunkból, családi hagyományokból, erkölcsi mintákból, vagy épp az ellenük való lázadásból nőnek ki. Niedermüller zavaros szavai bizonyára megdobogtatták pár közösség szívét: Ez az, Péter! Jól odacsaptál ezeknek az ájtatos barmoknak! Más közösségek meg érthetően dühödtek: Hogy kinyílt a csipájuk ezeknek a kis büdösöknek!
Ez egy békés, felszabadult, szabad szellemű világban teljesen rendben lenne. Nem zavarná az együttélést, az összefogást, a baráti-szerelmes öleléseket, mert az ember személyisége sokrétegű. Az igazi bajt mindig a társadalmi-politikai elnyomás, az ahhoz szükséges megosztó propaganda és manipuláció okozza. Mert a politikai hatalom számára előnyös a társadalom megosztottsága. Bármit prédikáljon is, nem törekszik komolyan a különböző csoportok békítésére. Nyilván nem véletlen, hogy hetvenöt éve képtelen például feloldani a második világháború traumáit. Hagyja tovább élni, immár teljesen ártatlan nemzedékekben, a bűnös és áldozati szerepek terhének gyötrelmét, a kirekesztettség félelmeit. És erre az aknára futott rá Niedermüller Péter is. Csűrheti-csavarhatja, a mondókájából ennyi marad meg: A fehér, keresztény, heteroszexuális ember egy rémisztő képződmény. A világ-összeesküvés vádját sejtető sorosozástól megrettent zsidók felsóhajtanak: Ez bátor dolog volt, így van, nem tudnak ezek kibújni a bőrükből! A keresztény-nemzeti tábort meg átjárja a megváltó sértettség: Minek vezeklünk itt, hát ők a rasszisták, uralkodnának az egész világon!
Remek! Működjenek csak azok a traumák! Okozzanak minél több kommunikációs zavart! Bizalmatlanságot, ellentétet, gyűlöletet. Mikor, mi kell.
Ezért már az sem szerencsés, ha politikusok locsogó helyzetbe kerülnek, mert laza szövegeiket, esetleges „hülyeségeiket” politikai üzenetté nagyítva bármire használhatja – a politika. Nem velük kell dumálni a nap híreiről.
