Január utolsó hetében olvastam a Magyar Orvosi Kamara felhívását, amelyből rövid részletet idézek: ” Ezért most ismételten a Ti, a magyar orvosok segítségére van szükségünk. Szeretnénk élettel megtölteni a régóta létező, ám eddig nem sok erőt mutató orvosi szakszervezetünket, a Magyar Orvosok Szakszervezetét (MOSZ). Arra kérünk Titeket, lépjetek be egy jelképes összegű tagdíjért (havi 300 Ft) a MOSZ-ba. Becsléseink szerint nagyjából 10 000 orvos belépése - tagdíjfizetése - esetén elérhetjük az úgynevezett ágazati reprezentativitást, és ezáltal jogszerű és mellőzhetetlen tárgyalófelekké válhatunk az orvosi bértárgyalásokon.”
Rendkívül előremutató kezdeményezésnek tartom, hogy az orvoslás országos hivatásrendi kamarája arra biztatja munkaviszonyban (közalkalmazotti jogviszonyban) dolgozó tagjait, hogy váljanak szervezett munkavállalókká, és lépjenek be a jogilag már létező, de eddig „alapjáraton” üzemelő szakmai szakszervezetbe. Kellemes meglepetés ez a támogató megnyilvánulás, hiszen más ágazatokban – akár a közszférában, akár a versenyszektorban – a kamarák igyekeznek elnyomni az érdekképviseleti szervezeteket, sőt gyakran felöltik magukra az érdekvédelmi mezt.
Ezek a köztestületek erős állami beavatkozással és - többségükben - „kényszersorozással” jöttek létre. Érdekvitát és konfliktust nem vállalnak, hiszen többnyire a központi hatalom megnyújtott kezeként működnek. Önkormányzati formát mutatnak, de valójában a centrális akarat végrehajtói. Ebből következően (is) teljesen alkalmatlanok bér-, munkaügyi és foglalkoztatási kérdésekben történő hiteles paktumok, kollektív megállapodások megkötésére. Az ágazati és munkahelyi szintű szociális párbeszéd folytatására a közszolgálati szegmentumban is a szakmában meghatározó szakszervezeteknek kell részt venniük. Olyan szervezeteknek, amelyek önkéntes alapon jöttek létre, és elszántan küzdenek a munkavállalók érdekeiért a tulajdonossal, a munkáltatóval szemben.
A kormány persze jobban szereti az általa (illetve a törvényhozás által) létrehozott és rövidpórázon tartható – kötelező tagsági jogviszonyt érvényesítő – kamarai vagy kamarai jellegű szervezeteket, mint a dolgozói érdekképviseleteket. Jó példa erre a pedagógus szakma, ahol a végrehajtó hatalom könnyedén „lenyomja” a koordinálatlanul működő szakszervezeteket, és látványosan egyeztet a Nemzeti Pedagógus Kar (gyakorlatilag pedagóguskamara) számára kedves vezetőivel. Vita nincs, végrehajtás viszont van. Jól mutatja az oktató-nevelő szakma semmibevételét a már elfogadott új Nemzeti Alaptanterv (NAT) körül kialakult helyzet. A világon senki nem figyelt a szétaprózott pedagógus szakszervezetek szavára, véleményük nem osztott, nem szorzott. A szakma nevében most is külön-külön háborognak. Mintegy 150 ezer embert képviselhetnének hatékonyan, ehelyett elkülönült szövetségekben végzik a tevékenységüket.
Ennek tükrében különösen elismerésre méltó az orvosi kamara felhívása. A MOK mint személyi elvű (a kötelező tagság csak egyéni szinten értelmezhető) hivatásrendi kamara a jövőben is elősegíti, hogy az orvoslás terén szigorú etikai és foglalkozási normák legyenek érvényesek. Ugyanakkor a köztestület új vezetése gyorsan rájött, hogy nem ésszerű és nem is célszerű kisajátítani (monopolizálni) a szakmát. Azt is helyesnek tartom, hogy a kötelező kamarai tagdíjhoz képest szerény szakszervezeti hozzájárulást kérnek. A MOK tagdíjbevétele a tavalyi évben meghaladta az 1 milliárd forintot, a csaknem 40 ezer orvos hivatalos havi alaptagdíja 2300 forint fejenként, míg a szakszervezet 300 forint (egy "vizitdíjnyi") havi hozzájárulást kér.
Magasra helyezte a lécet a MOK-felhívás, hiszen a „közfinanszírozott” orvosok csaknem 25-30 százalékát akarja rábírni a köztestület, hogy lépjen be a szakszervezetbe. (Magyarországon a munkavállalói szervezettség nemzetgazdasági szinten 7-8 százalék, és ez az arány folyamatosan a romlik.) Nem lesz egyszerű tízezernyi orvost meggyőzni arról, hogy érdemes újabb anyagi terhet és elkötelezettséget vállalni. Mindenesetre én mindenkit biztatok, ugyanis nem mindegy, hogy az orvosok milyen arányban válnak szervezett munkavállalóvá. Ha sokan állnak egységben a bérről is tárgyaló delegáció mögött, akkor szinte garantált a siker. Ha csak a szokásos „szakszervezeti bohóckodást” tapasztalja a szakma, akkor viszont szinte biztos a közöny, a fásultság és a bizalmatlanság.
Egy magas presztízsű hivatás képviselői – önkéntes szerveződés keretében – most kézbe vehetik saját sorsuk alakítását. Én persze abban is reménykedem, hogy a feléledő és megerősödő Magyar Orvosok Szakszervezete példát mutat más ágazatok dolgozóinak is. A MOSZ hiteles és nagytekintélyű társadalmi szervezetté válhat, amely alapos tudással felvértezve teljes odaadással képviseli majd az érdekkörébe tartozó munkavállalókat. Őszintén szurkolok a sikerükért.
A szerző közgazdász, a Demokratikus Koalíció szakértője