A 80-as évek végén, amikor pedagógus-hallgatóként megkezdtem a tanulmányaimat a felsőoktatásban, a tanterv még törvény volt: a nyilvánosság előtt íródott, a szakma legjobbjai által, az MTA közreműködésével, és végül az Országgyűlés szavazta meg. Hogy mi a baj az oktatással, azt már akkor, bő 30 éve is pontosan tudták: az iskola nem csökkenti az otthonról hozott különbségeket (ami a dolga lenne), hanem növeli, kevés és rosszul fizetett pedagógussal, lejárt szavatosságú módszerekkel, elaggott iskolákban próbáljuk a gyerekeinket a jövőre felkészíteni. Az állampárti parlament 1985-ben fogadta el a közoktatási törvény – máig utolsó – valóban reformértékű módosítását, megteremtve a decentralizáció, az autonómia és az alternativitás lehetőségét, véget vetve értelemszerűen a pártirányításnak. Az 1985-ös reformból csíráztak ki a magán- és alapítványi iskolák, a képességfejlesztő, személyiségközpontú stb. oktatási programok, és ugyanott gyökerezett az 1995-ös, rendkívül széleskörű társadalmi és szakmai vita után – sajnálatos módon már rendeleti úton - bevezetett első Nemzeti Alaptanterv (NAT) is. A műveltségterületi minimumkövetelményeket megfogalmazó NAT-ot már akkor is nehezen lehetett ráhúzni a rendkívül merev tantárgystruktúrájú hazai közoktatási rendszerre (amelyet poroszosnak hívunk, miközben Németország és Ausztria is rég elfelejtette ezt a gyerek- és szülőkeserítő rémálmot). De nem az iskolát alakították az új tantervhez, ami a reform lényege lett volna, hanem – az 1998-ban hatalomra került Fidesz aktív közreműködésével – inkább a bevezetését szabotálták el.
Gyerek- és szülőgenerációk sokasága ment rá azóta, hogy az Orbán-párt nem hajlandó elfogadni az 1985-ös (!) oktatási reform alapját: azt, hogy nem egy párt dönti el, mit kell tanítani az iskolában; hogy a plurális demokráciában nincs kötelezően oktatott állami ideológia, és legfőképp, hogy a központilag előírt tanterv, tankönyv és oktatási módszer biztosan nem alkalmas százezernyi különböző diák oktatási/nevelési igényének kielégítésére.
A magyar iskolának ma (azon túl, ami már 1985-ben is megvolt) az a fő baja, hogy a belőle kikerülő diákok jó része nem tud készségszinten írni, olvasni, szöveget értelmezni és számolni – vagyis nem képes az önálló ismeretszerzésre –, miközben öt év múlva a ma ismert szakmák fele eltűnik. Mindenki, aki most iskolába jár, rá fog kényszerülni, hogy az élete során újabb és újabb kompetenciákat sajátítson el, ám a mi iskoláink a tudásgyűjtés képessége helyett olyasmire tanítják meg, ami biztosan elmúlik: Orbán Viktor világszemléletére, bemagoltatva a nebulókkal az említett úr és tanácsadói kedvenc vers- és olvasmányélményeit.
Ezzel a mostani, titokban készült ál-NAT-tal oda kanyarodunk vissza, ahol 1985 előtt tartottunk. És ha reménykedünk is, hogy az oktatás tudatos, szándékos szétverése csak a rendszert, és nem az egész országot fogja eltemetni, biztosak lehetünk benne, hogy az árat – újabb generációk megnyomorítása formájában – mindannyian meg fogjuk fizetni.