Tudjuk, hogy hazugság, tudjuk, hogy csalás, tudjuk, hogy veszélyes, mégis elhisszük, sőt hiszünk benne. Mi az? Nekünk, NER-ben élőknek van egy-két válaszunk, azonban szorítkozzunk csak az új év két kiemelkedő nemzeti fiesztájára: a Trianon centenáriumra és a tokiói olimpiára.
Az erős kisebbségben lévő magyar sovinisztákon kívül nincs ember, aki ne tudná, hogy a vesztes háborúk után „jaj (van) a veszteseknek!”. A régebbi háborúk (de talán a mostaniak és az eljövendők is) pontosan azért törnek ki, hogy jaj legyen. Nem kérdés, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia 1914-ben területet (és befolyást) akart szerezni a Balkánon, továbbá szerette volna stabilizálni a magyar arisztokrácia összeomlani készülő közigazgatási hatalmát Erdélyben. Mai eszünkkel (de az akkorival is) tudni lehetne, hogy a magyar győzelem nem éppen felvirágzást és szabadságot hozott volna a veszteseknek. Fordítva történt: a mesterségesen összetákolt soknemzetiségű monarchia, benne a virtuális Nagy-Magyarországgal kártyavárként omlott össze. A háborút lezáró békeszerződés létrehozta (csaknem fél évezred után) a független Magyar Királyságot és a (homogén magyar lakosságú területeket is magába foglaló Erdéllyel egyesített) ugyancsak független Romániát.
A magyar politika mind a mai napig nem képes elfogadni egyik tényt sem. Szinte minden politikai kurzus úgy döntött, hogy aki törvényszerűnek tartja a trianoni döntést, az nem tekinthető magyarnak. A szerződést aláíró és csakis ezért az Antant kegyéből kormányzóvá lett Horthy úgy akarta érvényteleníteni a szerződést, hogy etnikailag homogén országában egy vallási kisebbséget kikiáltott Trianon okozóinak és ezért megsemmisítendőnek. Sikerült ezzel elérnie, hogy a magyar függetlenség újra megszűnjön, egészen 1989-ig.
Sajnos Trianon és az annak revíziójáért folytatott második világháborús részvétel közmegítélése az újra szabad és független Magyarországon mit sem változott. Nagy merészség kellene még az uniós tagság idején is ahhoz, hogy ki merjük jelenteni, Trianonért és Párizsért apáink és nagyapáink a felelősek, de a sorsnak hála, ma nem kell semmilyen tekintetben sem együtt élnünk az átokkal. Csak a történelmi tanulsággal kellene. Az viszont Orbánékkal nem megy. Az ő hatalmuk ugyanazon a hazugságon áll, mint Tiszáé és Horthyé. Csak nehogy ugyanoda vezessen. (Vajon hová máshová vezethet?)
Nekünk nem kisebb hazugság és nem kevésbé közveszélyes csalás az olimpia. Ugyanúgy a magyar felsőbbrendűség szolgálatába volt és van állítva, mint a Trianon mese. A baj nem Coubertin báróval, az alapítóval és Hajós Alfréddal az első magyar bajnokkal van. „Nem a győzelem, a részvétel a fontos” – volt a jelmondat, még jóval az első világháború előtt. A nacionalista fertőzés a háborús vereség után érte a magyar élsportot. Ez a métely mindmáig hat. Csúcspontja természetesen a holokauszt volt. Dicsőséget szerző élsportolók százai, köztük olimpiai aranyérmesek kerültek munkaszolgálatba és koncentrációs táborokba. Szép hagyomány.
Avery Brundage NOB elnökre, aki 1972-ben Münchenben, a terrorista merénylet után (helyesen vagy helytelenül) úgy döntött, hogy a játékoknak folytatódni kell, azért kell emlékeznünk, mert ő volt az utolsó elnök, aki ragaszkodott Coubertin báróhoz és az amatőr olimpiához. Az ő távozása után elszabadult a pokol. Minden a pénzről szól, amiről régóta lehet tudni, hogy nincsen szaga. Csak a nagy pénzszerzés útjai bűzlenek. És az olimpia hatalmas világra szóló média és turista esemény, ami körül hatalmas pénzek mozognak. (Nem mellesleg óriási környezeti károk okozódnak.)
Csak a győzelem a fontos, bármi áron. A győzelemért az élet sem elég nagy ár. Mindenki doppingol. Igen, mindenki. És a világ egyik felén, ahová Magyarország és Oroszország is tartozik, állami közreműködés is volt és van a csalásban. Ez is hagyomány.