2020. január 31-én megjelent a Magyar Közlönyben az új Nemzeti alaptanterv. Végiggondolására, megbeszélésére, mérlegelésére, a társadalmi vitára, vélemények benyújtására semmiféle lehetőséget nem kaptak az oktatásban működő civil szervezetek, a tudományos műhelyek, a pedagógia, az irodalom- és nyelvtudomány művelői, hanem valamiféle – kiszivárgott információk szerint nagyon is viharos – belső viták után a kész rendeletszöveg jelent meg.
Ez vélhetően sok törvény esetében nagy kár, mert a társadalmi legitimációt mindenképpen gyengíti. De itt a nemzeti alaptantervről van szó, vagyis arról, hogy mit szeretne a magyar társadalom a 2020-as évtized első felében átadni a következő nemzedékeknek. Ebben az esetben a titkolózás, a nyilvános közbeszéd teljes mellőzése még katasztrofálisabb eredménnyel járhat csak, mint sok más törvény esetében. Ez ugyanis arról szól, hogy mit tartunk egy nemzet szellemi közkincsének, hogy milyen értékek jegyében szeretné a magyar társadalom nevelni a fiait és lányait, hogy mit tartunk érvényes tudásnak és érvényes kompetenciának a jelenben.
Két olyan tantervet ismerhetünk, amely komoly hatással és kisugárzással bírt eddig: a rendszerváltás utáni első Nemzeti Alaptantervet 1995-ből, amely sokéves komoly munkával jött létre, több egymást követő és különböző világnézetű kormány egymást kiegészítő, korrigáló, ellensúlyozó munkájának eredményeképpen, előtte pedig az 1978-as tantervet, amely a Magyar Tudományos Akadémia égisze alatt, szintén sok éves munkával formálódott ki. Mindkettő mögött komoly szellemi teljesítmény, és – különösen az 1995-ös NAT mögött – szellemi közmegegyezés is állt.
De nézzük a most megjelentetett szöveget, mostantól kezdve kötelező érvényű jogszabályt. A koncepció nem alaptantervet, hanem részletes tantervet fogalmaz meg. Nem magtanterv, nem a tantárgy legfontosabb közös elemeit rögzíti, hanem részletekbe menően rögzíti az óraszámokat, az olvasmányokat, de még a megtanulandó memoritereket is, egészen odáig, hogy mely versekből kell a teljes szöveg és melyekből részletek, néhol az is, hogy mely versszakok. Ezt kell majd minden iskolában megtanítani és számonkérni. Vagyis hiába írják rá a dokumentumra, hogy alaptanterv, nagyon is részletekbe menő szabályozást végez. Pedagógiaelméleti és oktatásszociológiai kutatások vizsgálják a központi tantervvel vagy épp anélkül szabályozott folyamatok lehetséges logikáját és oktatási tartalmát. Az erről szóló szakirodalomról ez a NAT nem vesz tudomást, vagyis mélyen pedagógia-ellenes.
A magyar tantervek 1978-ban, vagyis negyvenkét éve kikerültek a közvetlen ideológia- és politikum-közvetítés feladata alól. 1978 óta úgy tekint a magyar oktatás az irodalomra, mint autonóm művészetre, és úgy tekint a nyelvre, mint egy csodálatos emberi teljesítményre, amely egyfelől vizsgálandó, másfelől mélységében és gazdagságában elsajátítandó. Az irodalom megszűnt tehát cselédlány lenni, évtizedek óta nem fokozzák már le – az ancilla teologiae analógiájára – ancilla politicae-vé. Az autonóm, belső logikájú és rendű irodalom autonómiáját ez a NAT megszünteti. Sok ideológiai állítása között a legfőképpen egyetlenegy érdekli igazán: az, hogy irodalmunk és nyelvünk Trianon tagadása legyen.
A Nemzeti alaptanterv magyar nyelv és irodalomról szóló tizenhárom oldalának szövegében négyszer tér vissza a Kárpát-medencei magyarság (vagy Kárpát-medencei irodalom / Kárpát-medencei magyar irodalmunk) kifejezés; mindenekelőtt ezzel kezdődik a szöveg: „1. Általános alapelvek. A Kárpát-medencei magyarok kultúrájának, nemzeti és személyes identitásának egyik legfontosabb alapja az anyanyelve és az ezen a nyelven megszólaló irodalma.” Ennek a jelzős szerkezetnek három funkciója lehetséges: vagy szép jelzőként megemeli az utána álló kifejezést, de minden tartalom nélkül. Ez lehetséges lenne egy esszében, de nem lehetséges a törvényszövegben. Vagy meg akarja különböztetni a Kárpát-medenceit a nem Kárpát medenceitől, vagyis a diaszpórától, ami lehetséges lenne, de nem eléggé indokolt. Eddig sem esett szó a nyugati emigráció irodalmáról, ezután sem esik szó róla; eddig sem mutatta be egyetlen törvény sem a magyar nyelv nyugati változatait, dialektusait, és itt sem kerül szóba. Ha ez lenne a jelentése, az az ágyúval lő verébre esete volna: egy az oktatásban teljesen periférikus jelenségtől való megkülönböztetés jelölése lenne. A harmadik lehetőség, hogy nem megkülönböztető, hanem kiterjesztő jelentésben szerepel a jelző, vagyis hangsúlyozni akarja, hogy nemcsak a határokon belüli, hanem a határokon kívüli magyarság irodalmát és nyelvét vizsgálja és tantervét hozza létre. Ez utóbbi egészen abszurd üzenet, hiszen a jogszabály hatálya semmiféleképpen nem terjed ki a Kárpát-medencében elhelyezkedő többi országra. Másfelől vizsgálni természetesen lehet a határon túli magyarság nyelvváltozatait és irodalmát, amiképpen szintén legalább negyven éve a közoktatás be is vonja a tananyagba a határon túli irodalmat. Ám ennek a tananyagkiválasztás sarokpontjává tétele, egyetlen lényegi premisszává tétele mindenképpen aránytévesztés, sőt, a magyar irodalomtörténet meghamisítása. Az irodalmat és a nyelvet tehát ismét valamilyen politikai üzenet hordozójává teszi ez a tanterv, ezzel nem véve tudomást a magyar irodalomtörténetírás és nyelvtudomány eredményeiről, valamint az irodalom autonómiájáról. Ez a NAT nemcsak idegen az irodalomtól és a tudomány eredményeitől, de mélyen irodalom- és tudományellenes.
Nyilván a szerzők és művek listája ennek az ideológiai meghatározottságnak a leginkább kézzelfoghatóan megragadható eleme. Mindenki szerepel, aki a szélsőjobboldali magyar irodalmi narratíva fontos szereplője: Wass Albert, Nyírő József, Nagy Gáspár, Szabó Dezső, Reményik Sándor, és még sorolhatnánk. Vannak egészen kiváló határon túli szerzők is, ám ők sem irodalmi értékük okán kerültek bele a tananyagba, hanem azért, mert ebben a narratívában elhelyezhetők. Az sem véletlen, hogy hiába az erős határon túli irodalmi jelenlét (Áprily Lajos, Dsida Jenő, Kós Károly, Tamási Áron, Kányádi Sándor), abban olyan remek szerzők, mint Gion Nándor, Grendel Lajos már nem férnek bele.
Talán még a fentieknél is súlyosabb bűne azonban, hogy saját kijelentései ellenére, miszerint az életkori sajátosságokra figyelemmel van, miszerint olvasóvá akarja nevelni a magyar iskolásokat, mindezekre egyáltalán nincs tekintettel. Olyan mennyiségű irodalmi tananyagot ír elő, ami lehetetlenné teszi a képességfejlesztést, olyan módon válogatja össze az irodalmi anyagot, hogy az csak elidegenítő lehet, olyan mértékben nem hagy teret, időt, lehetőséget arra, hogy kicsit is segítsen az iskolai anyanyelv- és irodalomoktatás értő olvasókat, önmagukat kifejezni tudó felnőtteket és az olvasást szerető embereket nevelni, hogy annak az eredménye csak a radikális elbutulás, a társadalmi különbségek további megnövekedése, a lemaradók végleges leszakadása, továbbá az egész társadalom nagyfokú irodalomellenessége lehet.
Az általános iskolák számára 13 kötelező olvasmányt ír elő, ebből kettő lehet kortárs vagy közel kortárs: egy magyar ifjúsági vagy meseregény, valamint egy választható ifjúsági regény. Minden más mű olyan klasszikus, amelynek irodalmi értékét nem kérdőjelezzük meg, ám azt sem, hogy arra alig-alig alkalmasak, hogy olvasóvá neveljenek 10-14 éves gyerekeket. Emellett 58 szerzőtől kellene műveket tanítani. Aki már látott tizenkét éves gyereket, pontosan tudja, hogy mindez mennyire reális – mármint nem abban az értelemben, hogy a tanár tud-e ennyiről beszélni, mert nyilván tud, de hogy egy gyerek képes-e ennyit elolvasni, megérteni, megjegyezni, megszeretni, és közben fejlődni szövegértésben, szövegalkotásban, erkölcsi és lelki értelemben (mert ezt is az irodalomoktatás feladatának tekinti az alaptanterv), megszeretni az olvasást, felkészülni a nyolcadikos felvételire, a kötelező mérésekre, majd az érettségire – ezt talán nem is szabad kérdésként feltenni. Nyilvánvalóan nem. Ez a NAT tehát nemcsak egyáltalán nem vesz tudomást az oktatásban részt vevőkről, vagyis a diákokról, de mélységesen gyerekellenes. Emellett olyan présbe szorítja bele a pedagógusokat és az iskolákat, ami a teljes szakmaiatlansághoz vezet. Ezzel kimondhatjuk, hogy a Nemzeti alaptanterv egyszerre gyerek- és pedagógusellenes.
A középiskolákban tíz életmű megtanítása lesz kötelező. Kilenc szerző nyilván irodalmi jelentősége okán megérdemli, hogy legyen róluk szó az irodalomórákon, hogy jól megismerjék a diákok (a tizedik Herczeg Ferenc). Ám hogy Jókai vagy Mikszáth esetében mit jelent az „életmű” megismerése, az vagy kérdéses, vagy még inkább tudható: egy regényét esetleg elolvassák a diákok, de vélhetően sok helyen inkább megnézik filmen, továbbá megtanulnak irdatlan sok adatot a szerző életrajzából, műcímeket, valamint irodalomtörténeti megállapításokat minden tartalom nélkül. Az életmű – portré – metszet – szemelvény kategóriák az érettségi korábbi rendszerezését követi (ott: életmű – portré – látásmód), ám az a törvény már több éve nincs hatályban, és többek között éppen azért kerültek ki belőle ezek a fogalmak, mert üresek voltak. A szerzők és kötelező művek listáján 10 életmű, 11 portré, 14 metszet, 31 szemelvény, 44 világirodalmi alkotó/alkotás, 11 dráma szerepel, vagyis összesen 121 szerző vagy mű. Ebben vannak a kötelező olvasmányok (32 mű), memoriterek (37 vers vagy részlet), és sok olyan szerző, akitől sok verset kell/szokás tanítani (mármint a kulturális tradíció ezt diktálja), mint Ady, Petőfi vagy József Attila. Mindez a tananyagmennyiség önmagában is fullasztó. Ám ha ehhez hozzátesszük, hogy az irodalmi kánon és tananyag a régi irodalom felé csúszik el erősen, akkor láthatóvá válik, hogy eszerint a NAT szerint Kecskeméti Vég Mihály, Zrínyi Miklós és Vajda János alkotásai lennének hivatottak olvasó nemzetet nevelni. Nem fognak – még akkor sem, ha kulturális értéküket nem kívánjuk megkérdőjelezni. Ez életidegen még akkor is, ha mindehhez hozzájön néhány órányi kortárs irodalom. Ez a tananyagmennyiség, hangsúly és megkötöttség ellene van minden olyan célnak, amelyet a tantárgy elé még ez a NAT is elvi célul megfogalmaz – az olvasóvá nevelésnek, az anyanyelvi kompetenciák fejlesztésének, a szövegértési és a szövegalkotási képességek fejlesztésének, a magyar nyelv és irodalom értékeinek tiszteletének és szeretetének.
Azt is deklarálja a NAT, hogy a módszerek kiválasztásában szabadsága van a tanárnak, de ez a kijelentés, mint annyi más is, pusztán szépen hangzó, de nem komolyan vett, megvalósíthatatlan frázis marad. „A tanár szabad döntése, szakmai felelőssége, hogy az adott tananyaghoz adekvát módszertani, értékelési módot válasszon, hogy órái élményt adók legyenek.” Ez azt jelenti, hogy a tanári szabadság csak abban érvényesülhet, hogy az eleve elviselhetetlenül túlzsúfolt és túlszabályozott tananyagot a tanár milyen módon tanítja meg, ugyanakkor egy hatalmas nyomást is helyez rá, ugyanis óráinak nemcsak hatékonyaknak, de – idézzük a kötelező elvárást – „élményt adóknak” is kell lenniük. Ebben gúzsban a tanár semmilyen felelősségteljes szakmai döntést nem hozhat a munkája során.
A Nemzeti Alaptanterv deklarálja, hogy csak lezárt és komolyan értékelt életműveket tárgyal az irodalom tananyag. Ennek több következménye van, mindenekelőtt az, hogy a kortárs irodalomról egyáltalán nem vesz tudomást. A legfrissebb kötelező olvasmányok az 1970-es években íródtak, (például Szabó Magda művei), az ifjúsági irodalmat szintén az 1940–1960-as évek képviseli (Saint-Exupery, Mándy, Tonke Dragt, Fekete István, Csukás István művei). A választhatóságról pedig annyit, hogy bár elvileg a világirodalmi ifjúsági regény választható, ám a kötelezően tanítandó szerzők között ott szerepel a – máskülönben kiváló – Tonke Dragt, akit csak egy ifjúsági regényével lehet tanítani, vagyis az ő műve (vélhetően a Levél a királynak) az egyetlen választható ifjúsági regény.
A lista a mai fiatal nemzedékek nagyszüleinek irodalmát képviseli. Erre nem volt példa az előző évszázad tanterveiben: a hatvanas évek tanterveiben például teljesen kortárs művek is szerepeltek. Vagy hogy egy nehezen megkérdőjelezhető tekintélyre, Arany Jánosra hivatkozzunk: az ő tananyagában részletes és hosszú elemzéseket közöl a kortársakról, nemcsak az elhunyt Petőfiről, de az élő irodalomról, élő szerzőkről, aktuális művekről. A történelem és az irodalom folyamatát megállítani nem lehetséges és semmiképpen nem érdemes, mert ezzel az egész irodalmat egy távoli, idegen bolygó érthetetlen hieroglifa-tömegeként tüntetik fel a tanterv szerzői. Mélyen irodalomellenes, hogy a tanterv az irodalmat nem élő, ható, érdekes, nekünk szóló, kérdéseket felvető entitásként kezeli, hanem lezárt és időtlen, rendkívül poros anyagként.
A komolyan értékelt szerzők, életművek és alkotások elvét olyannyira nem alkalmazza a tanterv, hogy a huszadik század irodalmáról szóló irodalomtörténetírás konszenzusos megállapításaival szemben értékeli föl és le a szerzőket. Az életművek, vagyis a legnagyobbak közé helyezi Herczeg Ferenc művészetét, ami lehetséges egy irodalomtörténeti diskurzus provokatív állításaként, de nem lehetséges egy tudáskonszenzusra épülő tanterv fontos részeként. Talán az sem véletlen, hogy Az élet kapuja című Herczeg Ferenc-regény szerepel az alaptantervben, mint az a műve, amelyet Nobel-díjra jelöltek. A díjat Herczeg nem kapta meg. Arról, hogy létezik viszont olyan magyar szerző (Kertész Imre), aki a Nobel-díjat megkapta a regényéért, a Nemzeti (!) alaptanterv nem vesz tudomást. Herczeg Ferenc beemelése a leginkább kötelező alkotók közé, a magyar kultúra üldözöttségének hangsúlyozása, a szerzők és művek listája kifejezetten kultúrharcos gesztusok. A teljes névsor, a hangsúlyok, az arányok, a művek azt jelzik: élethalálharc van a magyar kultúrán belül, a megmaradásért, a magyarnak maradásért. A kultúrharcos logika viszont kettészakítja a magyar társadalmat, ami ellentétes a nemzeti alaptanterv feladatával, küldetésével, és ellentétes a nemzeti érzéssel. Úgy véljük, a NAT minden lózungjával és hangsúlyával együtt, részben éppen ezért mélyen nemzetellenes.
Ha már említettük a filmes feldolgozást: az alaptanterv teljes korszerűtlenségét jól mutatja, hogy a filmről mindannyiszor csak mint az irodalmi művek feldolgozásának lehetőségéről beszél. Ha ezt összevetjük azzal, hogy a bevezető szövegek már az internetről és a világhálóról is tud, ám a konkrét tananyag megreked egy hatvan évvel korábbi képi világnál és a film adaptációs paradigmájánál, az nagyon beszédes. Ez az alaptanterv végtelenül korszerűtlen, már megírásakor idejétmúlt, elavult, ezért nem alkalmas arra, hogy a 21. században akár egyetlenegy napig is a nemzeti műveltséget megalapozó szövegnek tekintsük.
Végül pedig ez az alaptanterv minden ízében demokráciaellenes. A demokrácia ugyanis azt jelenti, hogy az ember életébe az állam nem szól bele minden egyes percben, minden egyes gondolattal. Ez az alaptanterv azonban folyamatos állásfoglalást, erkölcsi, világnézeti odaállást, igenlést vagy tagadást vár el. Nem hagyja meg szabadnak a gondolatot, hanem megmondja, hogyan kell gondolkodni. Antidemokratikus azért is, mert mérhetetlen zsúfoltságával és korszerűtlenségével lehetetlenné teszi, hogy azok, akik otthonról nem hozzák magukkal az írás-olvasás tudományát, a tanulás, szövegértés, önkifejezés képességét, azok is fejlődjenek. Vagyis kirekesztő és antidemokratikus. Az persze lehet, hogy ezt tudatosan vallja. Ám akkor tudnunk kell, hogy a megjelent alaptanterv egy diktatúra alaptanterve lehet csak.
Végezetül térjünk vissza a megjelentetésre és a bevezetésére. A törvény oktatásszabályozó funkciója a gyakorlatban azáltal teljesül, hogy az oktatásirányítás létrehozza azokat a dokumentumokat és intézményeket, amelyek a törvényt a hétköznapi gyakorlatba is átültetik. Létre kell hozni az új kerettanterveket, a kerettantervek alapján meg kell írni a tankönyveket, harmonizálni vele az érettségi jogszabályokat – mind az általános, mind a részletes követelményeket –, és persze mindezekhez fel kell készíteni a tanárokat. Több év, amíg egy ilyen horderejű törvény valósággá válik. Két forgatókönyv lehetséges tehát: vagy már lényegében készen vannak az ehhez a törvényhez készülő kerettantervek, picit hozzájuk illesztik a meglévő tankönyveket, vagy az egész NAT semmivé foszlik. Sejtem, hogy az előbbi, de kívánom, hogy az utóbbi forgatókönyv valósuljon meg.
(A szerző a magyartanárok egyesületének alelnöke)