Régebbi korok öntudatra ébredő, személyes érzelmeket kifejező alakjai - Monteverdi, Bach, Mozart operáinak, kantátáinak emberei vagy elvont szereplői, akiket a szoprán, a tenor, a kórus, stb. testesít meg – még isteneknek vagy magának az Istennek tartoztak felelősséggel. Ellenlábasával - valójában megbízottjával - az ördöggel, vagy alvilági erőkkel kell szövetkezniük, ha lázadnak a legfelülről jövő rendelések ellen. Monteverdi Orfeója az alvilág urainak könyörög, hogy életet nyerjen, amiért cserébe áldozatot kell hoznia. „Es ist der alte Bund: Mensch, du mußt sterben” (Ez az Ószövetség: ember, meg kell halnod) – énekli a kórus Bach nagyon is fiatalkori, de meghaladhatatlan tökélyű kantátájában. Ennek fő mondanivalója – mint valójában Bach egész életművéé -, hogy Jézus révén az ember hitével elnyerheti a feloldozást, az örök életet. Don Giovanni, a reneszánsz lázadó még rövid úton pokolra került, ellenkezése még volt túlságosan zsigeri.
Beethoven, aki bár őszintén vallásos - lásd Missa Solemnisét, amit egyik legjobb művének tartott -, már nem eszköznek tekinti magát és hőseit Isten kezében, hogy kifejezze, az embernek nincs más dolga, mint minden baja, búja ellenére feltétlen engedelmességgel tartoznia a legfelsőbb lénynek, elismerni feltétlen tökéletességét és ebből fakadóan uralmának megkérdőjelezhetetlenségét. Egy olyan igazán nagy ember, mint Beethoven, legalábbis Isten földi helytartóinak a császároknak, hercegnek, hercegérsekeknek, grófoknak már nem tartozik feltételen engedelmességgel, sőt nagyobb jelentőségű alak, mint ők. Minden ember egyenlő, és a művész ugyan kiemelkedik, de nem örökölt, hanem szerzett érdemei révén: munkájával, amihez a tehetség csak szükséges biztosíték. Beethoven nézetei abból fakadtak, hogy mint minden nagy művész, korának gyermeke lévén, annak legjobb gondolataival, ideáljaival azonosult, és ezt fejezte ki művészetével is. Beethoven - vagy inkább egy nagy zeneszerző, aki a Nagy Francia Forradalom eszméinek művészi megjelenítője – eljövetele tehát szükségszerű volt.
Az talán mégis véletlen, hogy minden idők egyik legnagyobb alkotó géniusza pontosan akkor született, hogy öntudatra eszmélvén azok a felvilágosodás korabeli gondolatok, amelyek vezérlő csillagok voltak számára, gyakorlatilag már minden társadalmi osztályba megtalálták útjukat. Beethoven szavakban is kifejezte elkötelezettségét ezek iránt, kortársak beszámolói, saját kezű levelei tanúskodnak erről, de a lényeg: zenéje félreérthetetlenül jelzi egy új kor eljöttét. Mozart személyesen már sokszor lázadt bizonyos körülmények ellen, de az a tudatos politikus gondolkodás, ami Beethovent jellemezte, tőle távol állt, művei tisztán zenei mivoltukban erről nem árulkodnak. „Elsőkén Beethoven szabadította fel a zenét a divat alól és alkotta meg a jó ember melódiáját” – Wagner írta ezt, és hozzátette: az Örömóda dallama a legtisztább példája ennek. Ezért vet le minden megszokott, számára már csak nyűgként ható megkötöttséget, a 9. szimfónia utolsó tételében a zeneszerző, ahol addig elképzelhetetlen és hallatlan módon énekes szólamok lopakodnak be a hangszeresek közé.
A Frans Brüggen vezényelte tétel felejthetetlen pillanatai azok, amikor kórus – tenor - tagjai, szinte inkább beszéd-, mint énekhangon, mint egyszerű, utcán összeverődött járókelők szólnak egymáshoz: „Freude, Freude”. Azután diadalittas énekhangon kürtölik világgá: „..alle Menschen werden Brüder …”, mi akarjuk a kezünkbe venni sorsunk irányítását. Beethoven nem eszköz Isten kezében, mint nagy elődei, hanem tőle kapott tehetsége révén saját maga és embertársai sorsának alakítója, a művész, aki az igazi, a szabadság felé vezető utat mutatja meg. Ebből a hitből táplálkoznak legnagyobb művei, legyen az a 3., az 5., vagy akár a 9. szimfónia, a Fidelio, az utolsó vonósnégyesek, a zongoraszonáták. Ez az ő legfőbb üzenete számunkra. 250 éve, 1770 decemberében született – a dátum kissé bizonytalan - 16-án vagy tán 17.-én – Ludwig van Beethoven. Vannak elődei és utódai: sem ő nem kerülhette meg azt, amit Bach, Händel, Mozart, Haydn – hogy csak a legfontosabbakat, általa legnagyobbaknak tartottakat említsük – alkottak előtte, nem is nyílhatott volna ki művészete nélkülük, és őt sem kerülhették meg az utána következők.
Prométheusz teremtményei című balettjének egyik zenei motívuma feltűnik az Eroica (1805), a 3. szimfónia zárótételében, azaz a mitológiai alakhoz kapcsolódó dallam kizárólag az emberi hősiesség kifejezőjévé alakul át. Az istenekkel szembeszegülő titán, Prométheusz a művészet által kelti életre teremtményeit, az embereket. Hozzá hasonlóan Beethoven is elhozta egy új kor tüzét és a tudást az embereknek, mindenkinek, nem csak kevés kiválasztottnak.
Muzsikáját, legfontosabb műveit rájuk gondolva írta. Volt mit észrevennie a pillanatban, és a pillanatnak is volt mit kifejeznie muzsikáján keresztül. Dúdoljuk, ismerjük, telefonokon jelzőhangnak használjuk sok más elődjének, utódjának közismert és csodálatos dallamait. De mi vetekedhet azzal – nem pusztán zeneileg -, amikor a sors bekopog az 5. szimfónia elején? És mi vetekedhet azzal – nem pusztán zeneileg, hanem eszmeiségét is tekintve -, amikor az Örömóda végletekig csupaszított, de ebben a könnyen énekelhető egyszerűségében mindenkihez szóló himnikus melódiája megszólal?
Alig 200 éve íródtak ezek a hangok, sokan azt hitetnék el, hamisak azok az eszmék, amelyeket dicsőít. Beethoven az önzés, és erőszakmentes emberi szövetség megkötését remélte, szorgalmazta művein keresztül, amelyek még mindig időszerűen szólnak hozzánk.
