A Kawai zongoragyártó honlapja szerint Pletnyov egy időben azért hagyta abba a szólókoncertezést, mert nem volt megelégedve azzal, amit a Steinway és más zongorák nyújtottak számára. Akkor tért vissza ismét, amikor megismerkedett a cég nagy koncerthangszerével. A Müpában természetesen most is egy ilyenen játszott Pletnyov, és valóban feltűnő volt, hogy leginkább a legmagasabb hangok másképp, kissé kopogósabban, élesebben szóltak ki a teljes hangsorból, mint azt megszoktuk. Persze ehhez hozzájárulhatott az a valóban egyéni billentéstecnhika is, amit Pletnyov birtokol, ami által minden hang – minden regiszterben – önálló lekerekített egyéniséggé válik, miközben elfoglalja nagyon pontosan kijelölt helyét a zenei folyamatokban.
Nagyon is illik ez a technika és az a felfogás, amelynek a zongorista szolgálatába állította a Mozart szonátákhoz: mondhatjuk a klasszikusokhoz illő letisztultság jellemezi ezt, nincsenek nála túlzott tempók, tempóváltozások, olyan szinte erőszakosan hangos részletek, amilyenekre Mozart nem is gondolhatott az ő fortepianóján. Jól követhető viszont ebben a – néha tán kissé száraznak ható felfogásban – a zenei szerkezet, mert mint említettük, Pletnyov technikája nem öncélú, és mindenre figyel, ha kell nagyon is szépen, éneklően, megindítóan játszik a lassú tételekben. Beethoven három utolsó zongoraszonátája a zeneirodalom ikonikus művei közé tartozik, a zeneszerző ezekben a korabeli – és a mindenkori technika és zenei kifejezés végtelenbe vesző határait keresi. Pletnyov a két utolsót választotta most a Mozartok mellé – vagy inkább velük együtt – a koncert anyagául. A op. 110.-ben is az említett viszonylagos visszafogottság jellemezte játékát, tán kissé érdektelenné is vált a végére, noha a zenei folyamatokról hiánytalanul beszámolt itt is.
A második rész hasonlóképp folytatódott, egyszerű, gyakorlatilag amatőröknek készült C-dúr Mozart szonáta a világ egyik legtechnikásabb művészének ujjai alatt a motívumok, belső szólammozgások gazdagon kidolgozott értelmezése révén igazi nagy műként hangzott fel. Az op. 111. c-moll viszont valódi nagyvad: nem játék. Határozottan mutatja, hogyan lehet közeledni hozzá. Pletnyov itt is azokat az erényeket mutatva, mint addig, zongorázott, de az is hallatszott a második részbe válogatott művek jóval odaadóbb zenélésre késztetik, már csak azért is, mert csak ez vezet minimális eredményhez is. Tegyük hozzá, itt sem tűnt úgy, hogy küzd a zenei anyaggal, mintha azt tudatná velünk: a végtelenbe Mozart és Beethoven indult, ő csak közvetíti nekünk, mire jutottak. Az ezt követő, kirobbanó siker megérdemelt volt.
Infó:
Mozart Esz-dúr szonáta K. 282., Beethoven Asz-dúr szonáta, op. 110., Mozart C-dúr szonáta, K. 330., Beethoven c-moll szonáta, op. 111., Mihail Pletnyov zongora,
Január 29., Müpa, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
