Az Orbán-rendszer, ahogy ma ismerjük, már 10 éve létezik, ha eltekintünk az 1998-tól 2002-ig tartó első periódustól. Miért éppen most tartották fontosnak összegezni mindazt, amit a kultúrával tettek?
Tíz év alatt gyakorlatilag egy egész generáció felnőtt, és azt vettük észre, hogy az emberek ennyi idő alatt hajlamosak elfelejteni mindazt, ami velük történt. Talán úgy gondolják, hogy mindez adottság és visszahúzódnak a saját kis világukba. Esetleg azért nem foglalkoznak ezekkel a változásokkal, mert úgy vélik, hogy a negatív dolgok csak velük történnek, mások teljesen normális életet élhetnek. Nekik szeretnénk megmutatni, hogy itt bizony összefüggő, rendszerszintű rombolásról van szó. A jelenlegi hatalom gyakran érvel úgy, hogy nincs itt semmi látnivaló: a skandináv országokban is államosítják az iskolákat, egy sor országban sincs Alkotmánybíróság, és az állam sem támogatja mindenhol a független színházakat. Ez az Orbán-rendszer tipikus terelő válasza a felmerülő kritikákra, hiszen példákat bármire lehet mondani. Mintha a világ szupermarket lenne, ahonnan a hatalom tetszése szerint vehetné meg a hatalom gyakorlásához szükséges eszközöket. Teszi ezt abban a reményben, hogy senki sem fogja végiggondolni, ezek valójában egy jól kigondolt rendszer részei.
Kívülről ez a rendszer néha kaotikusnak tűnik: ki tudja már összeszámolni, hány államtitkára volt a kultúrának? Szőcs Géza, L. Simon László, Halász János, Hoppál Péter, Fekete Péter. Játszanak ezek az emberek bármilyen szerepet a kultúrpolitika tényleges irányításában? Nem nagyon. A rendszer a káosz mögé rejtőzik, épp azért, hogy ne lehessen észrevenni a valódi jellegét. Miközben a tényleges irányítók a formális felhatalmazásuknál jóval szélesebb területet felügyelnek. Ide tartoznak a kormányfő által behozott olyan szereplők, mint Vidnyánszky Attila, Andy Vajna, Fekete György, Káel Csaba, Demeter Szilárd és mások, de leginkább a Miniszterelnökség és a propagandaminisztérium. Emberek kerülnek fel a táblára, hirtelen óriási befolyással, látszólag minden logika nélkül, de a miniszterelnök akarata szerint, aki megfuttatja őket, majd váratlanul átrendezi a sakktáblát. Az önkényesség és káosz ellenére a rendszernek van logikája és minden egy irányba mutat: a hatalom korlátlansága és az intézményi autonómiák teljes felszámolása felé. Az a célja, hogy mindenki tagozódjon be egy vertikális, centralizált rendszerbe, amelynek élén a miniszterelnök áll.
Ezek szerint, ha létezik mesterterv, akkor az az autonómia megszüntetése mindenhol, estünkben a kulturális szférában.
Igen, létezik, és ide tartozik az elitváltás kikényszerítése és az „új elit” kinevelése. Ennek érdekében hoz létre ideológiai és politikai lojalitás mentén párhuzamos intézményeket (lásd Magyar Művészeti Akadémia, Veritas Intézet, Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet, Magyarságkutató Intézet és társai). Először párhuzamos struktúrát hoz létre, majd a már meglévőket kivérezteti, az újakat meg teletömi pénzzel. Mindezzel azt üzeni, hogy van pénz a kultúrára, hozzá is lehet jutni, de ennek ára a politikai lojalitás.
Azt mondja, új elit. De a tapasztalat azt mutatja, hogy ez kis ország, és nincs két elitünk. A hatalomnak szüksége van olyanokra, akik részei az előző elitnek, de hajlandóak kiegyezni.
A politikai rendszer radikális átalakítása idején, a 2010 utáni években az volt a trend, hogy mindenki ellenség, aki az előző időszakból itt maradt. Most viszont már eltelt tíz év, a Fidesz kétharmados parlamenti többségével bebetonozta a hatalmát. Vagy legalábbis azt hiszi. Orbán Viktor 2018-ban azt mondta, a feladat már nem a politikai rendszer, hanem egy új kulturális korszak felépítése. Mert a politikai rendszerek gyorsan megváltozhatnak, de aki a kultúrát uralja, az hosszú távra tud berendezkedni. Ehhez viszont új iskolák kellenek, ahol új oktatók új tankönyvekből új elvek szerint oktatnak. A művészetben és az irodalomban ez nem ilyen egyszerű, ezért itt hajlanak a köztes megoldásokra. Egyrészt úgy gondolják, elegendő a megfelelő színházakat támogatni, a megfelelő írókat díjazni, és ez egyszer majd be fog érni. De mivel ez hosszabb időt igényel, mellette ott a politikai stratégia is: akit lehet, meg kell nyerni. Érzékelhető már egyfajta konszolidációs kísérlet, ami együtt jár bizonyos területek nagyjainak tudatos megnyerésével. Presztízzsel, állással, pénzzel, díjakkal, ösztöndíjakkal. A Magyar Művészeti Akadémia élére elismert művész került.
Másrészt, ugyanannak a történetnek a két oldala a Nemzeti Kulturális Alap kiszárítása és az újonnan létrehozott Térey-díj pénzbősége. Látjuk, mi történik, ha tudatosan összekeverik a szakmai és politikai szempontokat egy díj odaítélésekor. Vétójoga révén ténylegesen döntési pozícióba került egyetlen ember, aki önmagát „120 százalékos orbánistának” tartja. Hűbérurak és vazallusok irányítják a kulturális életet, akik egymással versengenek a vezér szándékainak túlteljesítésében. A díj körüli huzavona máris megosztotta az irodalmi szakmát, nyilván ez volt a cél. Remélem, hogy a Térey-díjasoknak nem kell majd ünneplő verseket írniuk Orbán Viktor 60. születésnapjára.
Ebben a rendszerben mindennek a fokmérője a lojalitás. Aki kellően lojális, az részesül a javakból, aki nem, az vesszen. Rosszul érzem-e, hogy az a hatalom, amely számára csak a feltétlen lojalitás számít, aki csak az ilyen alattvalók segítségével tud hatalmon maradni, a saját gyengeségét próbálja palástolni?
Magam sem értem, miért olyan fontos a hatalomnak, hogy a független színházak ne jussanak pénzhez. Milyen politikai hozadéka van néhány tehetséges rendező és társulat ellehetetlenítésének? Miért tartanak annyira Pintér Béla, Bodó Viktor vagy Schilling Árpád művészetétől? Ezek nagyon kevés embert érintő dolgok, így ennek egyetlen magyarázata van: a hatalom megtartásának mániákus igénye. Orbán Viktor az 1980-as években eszmélt, és alapvető tapasztalata volt, hogy az értelmiségi ellenállás hatékonyan elősegítette a rendszerváltást. Most épp ezt akarja elkerülni. Talán ezért gondolja, hogy ekkora erőket kell mozgósítani az írók rövid pórázon tartására. De hányan olvasnak ma bármilyen 200 oldalnál vastagabb könyvet ebben az országban? Ezért abszurd a Wass Albert-kultusz is, mert alapvető probléma, hogy az emberek már nem olvasnak könyveket, így a kurzusszerzőket se. Ez a név már csak politikai hívó szó. Ha valaki kétszer elmondja, hogy Wass Albert, akkor a hatalom „veszi az adást”, és így árazzák be az alkotót.
Egyre szélesebb a „szürke zóna”, azok az alkotók, akiket politikai oldaltól függetlenül elismernek és kedvelnek, meg is volna a saját közönségük, de bizonyos előnyökért vagy csak a megfelelési kényszer miatt tesznek hitet a NER mellett. Talán ilyen volt most Lovasi András, aki nyilvánosan állt ki a győri fideszes jelölt mellett, de közben azt magyarázta, hogy nem azért kedveli, mert fideszes, hanem mert rendes ember. Mit gondol erről?
Az értelmiségi olyan írástudó, aki olykor kilép a saját szakterülete kereteiből és közéleti állásfoglalásaival megpróbálja orientálni a politika iránt érdeklődő közönséget. A ’90-es években az értelmiségiek képesek voltak betölteni a hivatásukat: megvoltak a felületeik, a napilapok, hetilapok, a köztévé vitaműsorai. Ennek mára vége, a nyilvánosság teljesen átalakult, fokozatosan megszűntek a normális vita színterei, megjelent a kereskedelmi média, az internet, a közmédia pedig pártállamivá alakult át és propagandacélokat szolgál. Az internet révén mindenki véleményvezér lehet a maga buborékjában, mindenki lehet értelmiségi 15 percre. Akiknek a hangja manapság nagyot szól, azok már kevésbé értelmiségiek, mint inkább celebek. Színészek, fitneszguruk, sportolók, rocksztárok, és ebben semmi meglepő nincs. Itt jött a képbe az elmúlt napokban Lovasi egy generáció kedvence, aki gondolatgazdag szövegeket írt és énekelt, s akinek a munkáit magam is nagyra becsülöm. Számos zenésztársa ma már Orbán Viktor feltétlen híve, mint például Balázs Fecó, Demjén Rózsi, Nagy Feró vagy Kovács Ákos. Tőlük nem, de Lovasitól még mást vártak hívei, legalábbis többet annál, mint amit kis videójában közzétett, mely szerint ő nem Fidesz-szavazó, de a Fideszre szavaz. Ez annyira vicces, hogy legszívesebben jót nevetnék rajta, ha nem tudnám, hogy Magyarországon ezt komolyan veszik, mert hazánkban a koherens érvelés nem szempont.
Ennél jóval komolyabb dilemmát látok Pokorni Zoltán megnyilatkozásaiban. Megértem, mint magánembert, biztosan nem könnyű neki egyes felmenői borzalmas tetteivel szembesülnie. De egy politikustól a drámai felismerés után tetteket is várunk. Például, hogy nézzen szembe azzal a Pokorni Zoltánnal, aki annak idején foggal-körömmel védte a Turul-szobor fennmaradását a jogerős bírósági döntéssel szemben is. Politikusként itt lenne a ragyogó alkalom, hogy azt mondja: igen, Fidesz-tag vagyok, de szembefordulok azzal a múltértelmezéssel, amit a pártom képvisel, és én alternatívát szeretnék felmutatni az emlékezetpolitikában mindenki számára. Amíg ezt nem teszi, addig az esetét csak „sajnálatos magánügynek” fogják minősíteni a Fideszben.
Amikor 2005-ben az argentin labdarúgó-válogatott Magyarországon játszott, ön a meccs előtt kiment az argentinok edzésére, és csinált egy közös képet az akkor még szinte ismeretlen fiatalemberrel, Lionel Messivel. „Gondoltam, legyen egy közös fotónk, pár év múlva ő lesz a világ legjobbja” – írta. Úgy tűnik, jóstehetség. Mit jósol a magyar kultúrának a következő egy-két vagy akár tíz évben?
Nagyon remélem, hogy igaza lesz a nagyszerű Pintér Bélának, amikor abban reménykedik, hogy „mégsem döfik markolatig a tőrt a szívünkbe”. Egyébként is: a kultúrát nem lehet elpusztítani. Ami miatt mi, a Háttal Európának című munka szerzői tiltakozunk, az a szabadság korlátozása. Mert a kultúra leginkább a szabadság közegében tud kibontakozni.
A legjobb alkotókat, írókat, színészeket, zenészeket, rendezőket nem lehet megtörni, elnémítani. Ők megtalálják az utat akár itthon, akár külföldön. Jön a fiatal generáció, amelyik belakja Európát, amelynek tagjai már nemcsak ebben a hazai struktúrában mozognak, nemcsak a mi harcainkat vívják, belőlük szabad emberek lesznek. Ennek a már ma is több százezres tömegnek egyre növekvő politikai ereje lesz.
Amiben viszont pesszimistább vagyok, az a közkultúra. A közgyűjteményeket, könyvtárakat, múzeumokat áthelyezik, megszüntetik, nem adnak pénzt rájuk, megalázóan alacsony béreket fizetnek ki a muzeológusoknak, közgyűjteményekben dolgozóknak, pedagógusoknak. A rendszer mindezzel azt üzeni, hogy mindaz a tudás, ami ezekben az intézményekben hosszú évtizedek vagy évszázadok alatt felhalmozódott, nem számít, értéktelen. A közoktatás, az iskola felzárkóztató funkciója megszűnt. A nagyobb városokban még talán elfogadható a helyzet, de ha mondjuk a kelet- vagy dél-magyarországi vidéki iskolákat nézem, elkeserítő perspektíva rajzolódik ki a következő évekre. A kultúra egyik feladata az esélyegyenlőség biztosítása, a tehetségek felkutatása és kibontakoztatása akkor is, ha a perifériáról jönnek. A mai iskola nem tudja kiegyenlíteni ezeket a különbségeket. A távolság az elit és a leszakadó rétegek között egyre növekszik, a közkultúra hagyományos színterein pedig egyre nagyobb befolyásra tesz szert a bulvár és a propaganda.
