Imádom Szenegál színes halászhajóit, a pirogikat, a rendezetlen, lestrapált környezetben is ünneplőben vonuló nőket, akik magabiztosan visznek a fejükön terhet, a kétkerekű lovaskocsikat, a pelikánt, mint házikedvencet és birkákat az utcán heverni. De vérzik a szívem az illegális szemétlerakók látványától. A jelenlegi és a régi főváros, Dakar és a Saint Louis között az illegális szemétlerakók látványa teremt folytonosságot. Akadt azonban egy ember, aki felvette a harcot. Még ha őrültnek is tartották érte, Modou Fall magára öltötte – jelképnek szánt és azzá is vált – műanyag kabátját és nekiállt utcát söpörni.
A magas, vékony, erős férfi, aki kisfiával jön értünk a dakari főútra, hogy elvezessen a homokos utcákon keresztül az otthonába, cseppet sem tűnik bolondnak. Az útszéli facsemetéket nézegeti, nem bántották-e az állatok az ő ötlete nyomán pár hete ültetett növényeket. Nem, egyáltalán nem vesztette el az eszét, még ha a most ráköszönő szomszédok közül is a legtöbbnek csak lassan világosodott meg, hogy mindannyiuk érdekében, a tisztább, egészségesebb Szenegálért dolgozik.
Egy vaskapu mögött ülünk le a szomszédjával közös udvarukon. Mindenhol virágok. Csöndesnek nem mondható, mert a környékről behallatszanak a birkák és a járókelők hangjai, illetve időnként a muszlim imádságra figyelmeztető ének is félbeszakít minket a beszélgetésben. A 2000-es évek elején, a kétéves, nem kötelező katonaságból indult minden, kezd bele Modou. Azt mondja, ott embert neveltek belőlük, fejükbe verték a felelősségvállalás fontosságát és sok más értéket is megtanítottak nekik. Például azt, hogy ha rosszat lát, akkor oda kell menni és megpróbálni változtatni azon. „A hadsereg után arról próbáltam meggyőzni az embereket, hogy ne csak kérjenek az államtól, hanem adjanak is, tegyenek ők is azért, hogy jó helyen éljenek.”
Ő is e szerint cselekedett. Föltűnt neki, hogy miután a mozgóárusok portékájukat kínálva odarohannak a buszokhoz, autókhoz, az eladott áru csomagolását egyszerűen eldobják. Ahogy ez Afrikában mindenütt jellemző. „A szemét sokszor a csatornában köt ki. De ki gondol erre? Pedig ezen könnyen lehet változtatni. Amikor én is az utcán árultam, mindig zsebre tettem a felesleges műanyagot. Próbáltam példát mutatni a többi árusnak” – emlékszik az apró kezdeti lépésekre. Később az utcák forgatagát a tengerpart homokjára cserélte fel, majd szövetboltot nyitott. „Rögtön vettem és kitettem egy szemeteskukát az ajtó elé. Elmagyaráztam a többi boltosnak, hogy ha sok vevőt akarnak, akkor tisztán kell tartani a környéket – ennek érdekében használatos a szemetes. Aztán seprűket vettem és meggyőztem a többieket, hogy záráskor ők is söpörjenek föl” – meséli.
Őrült – műanyagban
Nemsokra rá komolyabb akciót indított. Otthagyta a boltot, a megtakarításaiból újabb seprűket és talicskákat vett – és nekiállt utakat, iskolákat takarítani. Hamar rájött, hogy hiába minden erőfeszítése, másnap ugyanannyi volt a szemét, leginkább a műanyag. Ezért felvonulásokat szervezett az emberek meggyőzésére a változás fontosságáról. Ekkortól kezdték suttogni róla, hogy elment az esze. A mérsékeltebbek szerint megátkozták, azért hagyta ott a kereskedői munkáját és ment utcát takarítani. Az biztos, gondolták, önmagától senki nem döntene így, mikor felesége és gyereke van.
„A katonák és a mesterlövészek álcája adta az ötletet a műanyag kabátra” – idézi föl, hogy lett belőle Plastic Man, azaz Műanyag Ember. Több száz zacskóból készítette el a jelmezét és a fejére is zacskós-poharas kalapot biggyesztett. Ebben a szerelésben kezdte el tanításait hirdetni az embereknek arról, hogy a műanyag lehet a vesztünk, belehalnak, ha nem változtatnak a szokásaikon.
A felesége általában sírva fakadt, amikor úton-útfélen a férje elmeállapotáról érdeklődtek nála. Miután aztán 2014-ben, a környezetvédelmi világnapon, egy egyetemen tartott előadást, amit a televízió is sugárzott, így egész Szenegál láthatta és hallhatta a mondandóját, az asszony és a lánya teljesen kikészültek.
A mára 16 évessé serdült lány szégyellősen vall arról, hogy hiába hívja az iskolaigazgató is előadást tartani az apját, neki még most is nehéz elfogadnia ezt a fajta népszerűséget. Modou szenvedélyes elhivatottsága a családja elvesztésének kockázatát növelte, ez pedig őt is nagyon megviselte. „Amikor felvettem a kabátot, mintha tűzbe öltöztem volna. Féltettem, sajnáltam őket, de tudtam, hogy amit teszek, az fontos – nekik és mindenkinek” – emlékszik vissza megpróbáltatásaikra a férfi. A felesége ekkor büszkén mutatja a 2016-ban a férjének ítélt kitüntetést, a nemzeti érdemrendet. „Borzasztó volt, még a rokonaink is elbizonytalanítottak vele kapcsolatban. Amikor pedig már-már megértettem, mit miért tesz, akkor sem lett könnyebb, mert annyian bántottak minket. De már látom az eredményt” – sóhajt nagyot a díjat szorongatva, ami gyakorlatilag megmentette a családot. „Ha házat kaptam volna kitüntetésül, az az övé lenne. A feleségem érdeme, hogy kitartott mellettem és nem kellett feladnom a küldetésem azért, hogy ne hagyjon el” – teszi hozzá Modou.
Ember és állat is áldozat
Modou szerint nagy a baj. Mindenütt illegális szemétlerakók vannak. „Nincs elég kuka, nincs elég kukás. Éjjelente sok olyat láthatsz, hogy emberek kiviszik a szemetet a focipályára. Az utcaseprőknek a legtöbb helyen nincs kesztyűjük, maszkjuk és nagyon rosszul fizetik őket. Ez a megbecsülés teljes hiánya” – mondja a férfi, aki azt hiszi, Európában sokkal rózsásabb a helyzet. Úgy sejti, minden háztartásban van legalább három kuka, az üvegnek, a műanyagnak és a papírnak. Ettől sajnos messze vagyunk, de Afrikában több más probléma is van. „Nagyon sok milliárdot költött az állam szemétkezelésre. Odaadja a szervezeteknek, azok meg ellopják. Szerintem az is baj, hogy minden műanyaggyártó idejöhet. Kifizetik a környezetterhelési díjat, de a következményekkel nem foglalkozik a vezetőség. Majd amikor nem lesz víz a talajvíz szennyezése miatt, azért az államnak kell felelősséget vállalni.”
Plastic Manként sokszor megy a tengerpartra a strandolókat is figyelmeztetni: ha már oly sok enni-innivalót kicipelnek a partra, a szemetüket se legyenek rest hazavinni. Mert ha szanaszét szórják, az előbb-utóbb visszajut hozzájuk:
„A tenger elviszi, amit kint hagynak. A halak megeszik, holnap meg ők eszik meg azt a halat.” Azt mondja, Szenegálban sok állat eszik a szemétből, főleg kecskék, birkák, szarvasmarhák, kutyák, macskák és persze sok-sok madár. Van, hogy az ételszagú műanyagot is megeszik. Egy rendezvényen, amikor azt kérte a résztvevőktől, nézzék meg, mennyi műanyag van a beleikben, le is vágták az állatokat. Még a szarvasmarhákban is sokat találtak, pedig náluk egy kis műanyag is emésztési problémát és fogyást okoz. A parton rengeteg kecskét látni, akik a kartonokat eszik, a szegények ezzel etetik az állatokat a cellulóztartalma miatt. Ezt megerősíti a kísérőm is, az ő üzletéből is viszik az állatoknak a papírdobozokat.
Modou szerint sokan rákbetegek a szeméttől. Dakar külvárosában, az egyik legnagyobb szemétlerakat környékén rengeteg a légzőszervi probléma a hulladék égetése miatt. Pedig Szenegálban már 2015-ben betiltották a műanyag zacskókat, de csak a legvékonyabbakat. „A Tiszta Szenegálért egyesületünk tiltakozott ez ellen. Szerintünk a műanyag, az műanyag. Betiltották a 30 mikronosat, akkor 32-eset fognak gyártani. Ma üres kézzel mész bevásárolni és 15 zacskóval mész haza. Pedig van papír, vászon, kosár. A nagymamám még tökhéjjal ment a piacra. Be kell tiltani az egyszer használatos műanyag táskákat. Sőt a palackokat, poharakat is. A gyártást és a behozatalt is” – érvel Modou. A javaslatukról hamarosan tárgyalni fog a kormány.
Cseréld a táskád, a poharad!
Addig is igyekszik az embereket felvilágosítani, tanítani, az udvarán egy kis gyűjteménye is van a legszennyezőbb dolgokból. Szerinte az Afrikában elterjedt zacskós víz a legborzasztóbb, az utcán bárhol megtalálni a kiürített, majd összegyűrve eldobott zacskókat. Bár van egy pár szelektív gyűjtő, de csak a műanyag 2 és fél százalékát hasznosítják újra – bizonyos iskolákból begyűjtik és cserébe faültetésre adnak pénzt az intézménynek. Modou egyesületének immár 200 tagja oktat az ország különböző pontjain, és különféle rendezvényekre is eljárnak ügyük érdekében. Egy éve már a kormány is támogatja a tanító, érzékenyítő programjukat.
De Plastic Man az utcákat sem hagyta magára. Elkísértük egy nagy vásárba, ahol sorra állította meg az embereket és cserélte műanyag szatyrukat papírzacskóra, figyelmeztette őket, hogy a műanyag pohárban árult forró kávé mérgező lehet, a zacskós víz pedig rengeteg szemetet termel. Mindenkinek elmondta, miért nagy ellenségünk a műanyag, miért kell az egyszer használatost elfelejtenünk. Van, ahol már sikerült változást elérnie.
„A belvárosban sok kávézó, bolt kezd papírtáskát, papírpoharat használni. Vannak helyek, ahol visszautasítják a vevők a műanyagot, bár ez leginkább a betelepültekre jellemző” – mondja Modou, akit egy Szenegálban élő francia férfi is leszólít, hogy közös fotót készíthessen vele. Mint kiderül, nem a feltűnő ruházat miatt akar fényképezkedni, bár soha nem találkoztak még, de tud a Plastic Manről és imádja, amit csinál. Ugyan nem tőle tanulta, de az ő táskája tele van használt zacskókkal a bevásárláshoz, van saját régi palackja, amit folyton újratölt és noha nem beszéli a wolof törzsi nyelvet, de már megtanulta, hogy „Bugumambusz”, ami annyit tesz: „Nem kérek zacskót!”
Modou mehetett volna Európába is pénzt gyűjteni, mint ahogy oly sok fiatal teszi. Kapott is pénzt valakitől az utazásra, mégsem csomagolt, úgy érezte, nem éri meg. Meg akarja mutatni, hogy itt is hozzá tud járulni az ország fejlődéséhez. Tudja, hogy ez csak apránként megy. Neki az a siker, hogy emberek akik azt mondták, meg kell ölni őt, mert őrült, belátták, hogy amit mond, az igazi veszély.
