Száz nap. Jellemzően ennyi türelmi időt kap minden új rezsim, kezdeményezés, s addig ritkán szállnak bele páros lábbal a kritikusai. Éppen ezért, amikor az október 13-i önkormányzati maflás után Orbán Viktor a fancsali képű háttérmamelukok előtt bejelentette, hogy nem hirdet vendettát az ellenzéki kézbe került városok, illetve Budapest, s így a nem kormánypárti Magyarország ellen, arra lehetett számítani, január utolsó harmadáig a kormányfő és hűbéri köre visszavonul sebeket nyalogatni, át- és kiértékelni, jövőbeni stratégián morfondírozni.
Persze az óvatosabbak már akkor jelezték, a miniszterelnök nem temette mélyre a csatabárdot, s nekik lett igazuk. A századik nap már bőven teljes harci díszben érte, a főváros a kukaholdingból neki járó milliárdokért harcol, az ellenzéki vidéki városok a jövőbeni fejlesztési-támogatási-pályázati pénzeikért aggódnak, s a hangnem sem változott, maradt a migránsozás és a sorosozás.
Természetesen mindehhez a kormánymédia adja az (gy)alázatos háttérzenét, a hajdani Simicska-tv például megszavaztatta nézőit: kinek van igaza? Orbánnak, aki szerint igazságtalan munka nélkül milliókat kifizetni, vagy a Soros-szervezeteknek, mely szerint százmilliókat kell kifizetni a gyöngyöspatai romáknak szegregáció miatt? Ha a tévéző az amúgy jogerős bírósági ítéletet negligáló és csalfán, méretes demagógiával magyarázó kormányfővel értett egyet, akkor O, ha a Soros-szervezettel – és cseppet sem mellékesen a bírósági verdikttel, bár ezt elfelejtették megjegyezni –, akkor az S betűt kellett sms-ben elküldeni.
Cseppet sem meglepő módon 97 százalékkal nyertek az O-k, így nem osztott, nem szorzott, hogy végül nem küldtem el a magam voksát, pedig hármat is terveztem: S. O. S.
Hátha valaki veszi a jelzést…