Siralmasan alacsonyak a bérek a kulturális ágazatban. A közelmúltban nyílt levélben fordult a döntéshozókhoz és a nyilvánossághoz a Közművelődési és Közgyűjteményi Dolgozók Szakszervezete (KKDSZ) a gyalázatos bérhelyzet miatt. Segélykiáltás ez a levél. A kultúra alapintézményei (múzeumok, levéltárak, könyvtárak és művelődési házak) komoly erőfeszítések árán tartják meg hadállásaikat, ezért a rekviem még korai lenne, ám a vészharang kongatása feltétlenül időszerű.
Az egykori szebb napokat megélt szakszervezet vészjelei sajnos nem okoztak heves érzelmi hullámverést sem a munkavállalók, sem a kultúrafogyasztók körében. Pedig ahogy az egy múzeumi dolgozóval folytatott beszélgetésből is kiderült, a helyzet tarthatatlan: egy megyei múzeumi szervezet osztályvezetőjeként, több évtizedes múlttal nettó 153 ezer forintért dolgozik. A bérpapírján 236 ezer forintos bruttó kereset szerepel, vezetői és nyelvtudási pótlékkal kiegészítve. Ami elképesztő, ismerve az érintett múzeum munkáját, amely a tudományos tevékenységtől kezdve a közművelődési funkción át széles skálát ölel fel.
Az év végén egy városi könyvtár igazgatójával is összehozott a sors. Ekkor már célirányosan kérdeztem, a bérekre fókuszáltam. – Idén, hogy 195 ezer forint lett a garantált bérminimum, e körül van a bruttó átlagkereset – hangzott a válasz. (Ez még a 2019. évi garantált bérminimum volt, ami az idei évtől 210.600 forintra emelkedett, ennélfogva a kultúrmunkás kör is kap egy kis béremelést.) A könyvtárosok sosem dúskáltak az anyagiakban, de azért korábban ekkora differencia nem volt jellemző a nemzetgazdasági átlag és e szektor bérei között.
A közművelődési és közgyűjteményi szféra harmadik nagy pillére a művelődési házak hálózata. Ezt az intézményrendszert sem veti fel a pénz. Sem financiális, sem bérezési szempontból nem tartozik a hálózat az elit klubba, a fizetések itt is elképesztően alacsonyak.
Ráadásul némi szerepzavarral vagy helyesebben: szerepkereséssel küszködnek. Korábban és ma is a rendezvények szervezése, a kiállítások, amatőr művészeti csoportok előadásainak rendezése alkotja a repertoárt. Úgy tűnik, az internet, a digitalizáció világát kevésbé tudták integrálni munkájukba, és a szabadidő eltöltésének radikális változása óta roppant erőfeszítést igényel a közönségszervezés is.
Korábban az, hogy egy művelődési ház hétvégén zárva tartson, elképzelhetetlen volt. Ma már a működési feltételek folyamatos biztosítása is megsüvegelendő teljesítmény.
Ezek az alapintézmények szerves részei a magyar kultúra felépítményének, és egyáltalán nem mindegy a finanszírozásuk. Az ágazatban dolgozók hivatástudata, szakmaszeretete tartja még mindig elfogadható szinten ezeket az intézményeket, miközben az itt tevékenykedők szakmai és munkavállalói érdekképviselete is takaréklángon pislákol. Ez a szektor e téren is nagyobb erőt demonstrálhatna.
Ha az érdekérvényesítés folyamatában ennyire sűrű csendben szemlélik a fejleményeket, nem számíthatnak kedvező fordulatra. Az vitathatatlan, hogy a nyomásgyakorlás eszközei itt korlátozottak, azonban legalább folyamatosan fellármázhatnák a döntéshozók lelkiismeretét, hiszen szellemi és tárgyi értékek teremtéséről, őrzéséről és közvetítéséről gondoskodik ez az intézményrendszer.
Ennélfogva nemcsak a döntéshozók, hanem valamennyiünk (kiváltképp a kultúrafogyasztók) szégyene ez a tarthatatlan állapot. Ezzel a szégyennel nem lenne szabad együtt élnünk.
A szerző blogíró, szakszervezeti képviselő