Képtelenség egyszerű állításokkal leírni a mai amerikai valóságot. Trump elnök diktatórikus igényei tagadhatatlanok, már ki is mondta, hogy az elnök azt csinál, amit akar. Ám a valóságban a korlátok még léteznek.
A sajtó nemcsak szabad, de óriási többsége kritikus szellemben tudósít, és a véleményoldalak szinte egyöntetűen az ellenzéket támogatják. A képviselőház demokrata párti többsége elítélte az elnököt (impeachment), a szenátus republikánus többsége aligha váltja le, de a döntés minden történelemkönyvben benne lesz. Az elnök hatásosan befolyásolja a bíróságok összetételét, de függetlenségük egyelőre biztosított. Az egyetemek vagy éppen a színházak működésére az elnöknek nincs befolyása. Az pedig vita tárgyát képezi, hogy a gazdasági fejlődés és a tőzsde kiváló teljesítménye melyik elnöknek köszönhető – Trumpnak vagy elődjének, Obamának, netán egyiknek sem.
Amerikában demokrácia van, de a demokrácia veszélyben van. Az elnököt a városi lakosság elítéli, hatalmát ellenzi, környezetéből többen már börtönben vannak. Támogatói számát képtelen növelni: népszerűsége hónapok óta megakadt 42 százaléknál. A gond csak az, hogy bár a demokraták 2018-ban váratlan és komoly többségre tettek szert a képviselőházban, azóta kevésbé egységesek. Nem elég Trumpot megvetni: a radikális szárny (Sanders, Warren) az európai, különösen a skandináv gazdasági és szociális rendet favorizálja, míg a középutas elnök-aspiránsok (Biden, Buttigieg, Klobuchar) csak a meglévő rend reformját sürgetik.
Az amerikai demokrácia fő problémája azonban maga Trump. Egy a héten megjelent új könyv az elképesztő tudatlanságáról számol be és arról, hogy nem is igényel új ismereteket. A 480 oldalas kötetet két Pulitzer-díjas riporter írta, a címe „Egy nagyon stabil zseni”. Egy-egy történetük nem újdonság, de a részletek igen. Elmesélik például, hogy India elnökét Trump arra akarta rávenni, javítsa viszonyát Kínával. Elvégre még közös határuk sincs, mondta. (Ez a határ több mint 4000 kilométer hosszú.)
A könyv legérdekesebb része egy 2017. július 20-i ülés részletes leírását tartalmazza. A megbeszélésre a Pentagonban került sor. A kormány több tagja – elsősorban az akkori honvédelmi miniszter, Jim Mattis és az akkori külügyminiszter, Rex Tillerson – azon munkálkodott, hogy az értekezlet során megértessék az elnökkel, Amerikának is milyen hasznosak a katonai és politikai szövetségek. Trump nemcsak hajthatatlan volt, de becsmérlően reagált a jó szóra. „Maguk mind vesztesek. Már nem tudják, hogyan kell nyerni… csupa hülye alak és csecsemő.” A szoba tele volt magas rangú tisztekkel, több tábornok ült az asztal körül. „Nem mennék háborúba magukkal”, kiabálta az elnök, az ülés főszereplője. Nyereséget követelt – olajat és nagyon sok pénzt – a katonaság külföldi szerepléséért cserébe.
Az ülés befejeztével Tillerson „kicseszett idiótának” („fucking moron”) minősítette az elnököt, aki azóta őt is, Mattist is kirúgta. Anyagi gondjuk nincs, de joggal aggódnak az amerikai demokrácia jövőjéért.