A magyar kultúra napját 1989 óta január 22-én ünnepeljük annak emlékére, hogy Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon tisztázta le a Himnusz kéziratát. Az elmúlt három évtized óta e napon számos rendezvényt, hagyományainkat és gyökereinket, nemzeti értékeinket felidéző megemlékezést tartanak az ország számos pontján. Ám újra és újra felvetődik a kérdés: mit is ünneplünk igazán, van-e olyan egységes fogalom, mint a magyar kultúra? – A minket körülvevő társadalmi jelenségekkel, ideértve számos más mellett az ünnepnapokat is, mindig az a probléma, hogy semminek sincs valójában értelme – nyilatkozta lapunknak Szabó Miklós kulturális antropológus, az ELTE TÁTK Kulturális Antropológia Tanszékének egyetemi adjunktusa. – Ha elkezdjük kapargatni a felszínét annak, mit miért csinálunk, mindent nagyon könnyű lerombolni magunk körül. A kortárs társadalomtudományban alapvető kiindulópont, hogy bár nem kérdőjelezzük meg a világ fizikai valóságát, mégis társadalmi konstrukciók vesznek körül minket. A kultúrával is ez a helyzet. Magyar kultúráról lehet beszélni, de nem mint megfogható fogalomról, bár az tény, van legalább tíz-tizenötmillió magyarul beszélő ember, aki valamilyen viszonyrendszert ápol ezzel a komplex tudással. Viszont ez általánosságban a kultúra sajátossága is – részletezte a kulturális antropológus. – Egy szervezett megemlékezés, ünnepség valamilyen szinten mindig ideáltipikus narratívát prezentál nekünk, mert csak így lehet kommunikálni bármiről. Bár nagyon sokféleképpen lehet beszélni a dolgokról, de általában mégsem erről a sokféleségről esik szó, hanem arról, ami közös. Ez a helyzet a magyar kultúra napjával is. Társadalomtudományos szempontból: nem hiszem, hogy ez a nap ördögtől való, vagy káros volna – mondta Szabó Miklós, az ünnep jelentősége kapcsán.
Igazán fontosnak tartja azonban azt a végletes reakcióhalmazt, ami a nappal kapcsolatban rendszerint megjelenik. – Végletes nárcizmus látszik ez esetben is, mint oly sokszor; ez egy társadalom szintjén ugyanúgy jelenik meg, mint az egyén életében: mindenki a saját traumája, sértettsége nyomán értelmezi a valóságot, és minden narratívát önmagára fordít le. Nem maga a kultúra napja a lényeg, hanem az a hisztérikus reakció, ahogyan a magyar társadalom a maga előjelével fordul efelé – vélekedik a kulturális antropológus. Hozzátéve: ez azonban nem menti fel a társadalmat, csak azt mutatja, nagy bajban vagyunk. – Ez a nap újabb alkalmat kínálhatna arra, hogy a társadalom szembenézzen azzal, milyen mély problémákat kellene megoldania. Ám ezek megoldására nem alkalmas egyetlen nap, s persze, igény sincs arra, hogy megoldják őket.
A lapunknak nyilatkozó Nagy Hilda, az ELTE BTK Irodalomtudományi Doktori Iskola, Az irodalmi modernség programjának hallgatója szintén úgy látja: a magyar kultúra napja, akárcsak a többi hivatalos ünnep általában, a bipolaritás feszültségét hordozza magában. – Ha valaminek az ünneplése során érezhető a külső nyomás, a kényszeresen elvárt öröm, úgy gondolom, máris elveszítette a lényegét. Ugyanakkor, ha a valláshoz kapcsolódó ünnepek mintájára valamiképpen belsővé képes tenni maga számára az ember, semmiképp sem értelmetlen. Viszont nem egyértelmű és még kevésbé univerzális, hogy kinek mit jelent a saját kultúrája, jelent-e valamit egyáltalán, nem adható ki általános definíció sem arra vonatkozóan, hogy mit kell érteni alatta.
A hallgató erdélyi származása okán megemlítette: neki januárban mindig két kultúra ünnepe volt, mivel január 15-re esik a román kultúra napja. – Valahogy emiatt sokáig a kultúrához szinonimaként a verset rendeltem hozzá, hiszen 15-én született Mihai Eminescu, és a magyar ünnepnap kijelölése is a lírához kötődik. Annak ellenére, hogy a költészet ünneplésére külön alkalmak vannak, akár magyar, akár nemzetközi szinten, nekem mégis ez maradt a nemzeti költészet napja. A hallgató kiemelte: mindenkinek el kell döntenie, mit rendel hozzá az egyes napokhoz, különben ez is értelmetlen, üres, hétköznap marad a többi között.
Szabó Miklós elmondta: noha más nemzetek is tartják a kultúra napját, nehéz lenne összehasonlítani ezeket, hiszen belülről, az utalások, mélyebb értelmezések szintjén csak a saját kultúránkat ismerjük igazán. S mint azt hangsúlyozta, minden a történelmi folyamatok eredménye: a narratíváink arra a tapasztalatra épülnek, amelyek megtörténtek a – velünk nem feltétlenül rokoni viszonyban álló – felmenőinkkel. Ám az, hogy mit jelent magyarnak lenni, szükségszerűen változik a jelenben, például a generációváltozással is.
Ennek kapcsán Nagy Hilda is megjegyezte: tapasztalatai szerint a fiatalok, akik az identitásalakulás fontos szakaszában lokalizálhatók, inkább globálisan próbálják meghatározni magukat, és személyiségüket úgy próbálják megformálni, hogy az nemzetközi mércének is megfeleljen. – Természetesen ez nem jelenti azt, hogy látensen ne lennének jelen nemzeti karakterjegyek, de egyértelműen inkább nyitni, mintsem bezárkózni szeretnének. Ez a magatartás pedig némileg ütközik a hivatalos magyar emberképpel.
A kérdés kapcsán, mennyire tartja kampányszerűnek e nap jelenlegi kereteit hazánkban, Szabó Miklós megjegyezte: bár lehet lesújtó véleménye a kormányzat emlékezetpolitikájáról, azt nem mondhatná, hogy az ünnepek kampánycélú használata csak a jelenlegi kormányra, vagy a jobboldalra volna igaz. Hangsúlyozta, nem meglepő, hogy a politikai hatalom birtokosainak a saját agendájuk felé hajlik a kezük: az, hogy egy államilag irányított rendezvénysorozat elsősorban a kormányzat világképét próbálja promotálni, nem is lehetne másképpen. – Az elmúlt évtizedekből nem is emlékszem olyan kormányra, amely ne saját ideológiájára használta volna fel a különböző lehetőségeket. – A kulturális antropológus kiemelte: bár egy kormánynak lehet kultúrpolitikája, megkönnyítheti vagy megnehezítheti az állampolgárok életét, végső soron nem tudja ténylegesen irányítani egy közösség, egy ország kultúráját. Ő is csak egy a sok résztvevő közül. A kultúra felett gyakorolt bármiféle kontroll csak illuzórikus lehet.