„Sárga, kék, zöld, nagyanyámék a bazsarózsaszínűben laknak. Ő hívja így, a Bazsarózsaház. Amikor szavazni kellett a ház felújításáról, ragaszkodott ehhez a színhez, ezzel majd kitűnnek a sok unalmas épület közül. Nemcsak simán zöld vagy kék, hanem bazsarózsaszínű. Csak nekem mondta el, hogy régen, még amikor Rákoscsabán laktak, az egyik szomszédnak ilyen színű volt a háza. Kétszer akkora volt, mint az övék, a cseresznyefája átnyúlt a kertjükbe. Bazsa néni, így hívták a szomszédot, megengedte, hogy az átlógó szemeket lecsipegessék a testvéreivel. Az a jó cseresznye, amelyik kukacos, mondta nekik, amikor látta, hogy néhányat eldobálnak. Csak vegyétek ki belőle a kukacot, meglássátok, az a finom. Nagyanyám azóta is a kukacos cseresznyére esküszik. Én nem szeretem a cseresznyét, mert vagy rossz, vagy kukacos” – olvasható Harag Anita Évszakhoz képest hűvösebb címmel megjelent kötetének egyik írásában, s könnyedén úgy érezhetjük, mindannyiunk elhallgatásai és elfeledett pillanatai is benne vannak ezekben a sorokban. Szerzőjük tűpontos, ám egyszerű mondatainak különös ereje van. Miközben az emberi kapcsolatok, s gyakran a családi élet útvesztőiben bolyong, távoli, és ismerős arcokat és jeleneteket körvonalaz. Hétköznapjainkról, a generációk közti érthetetlen viszonyokról, elkapott beszélgetésekről és nagy hallgatásokról szól, akaratlanul is saját életünk képei villannak fel előttünk.
A Petri György-díjat, majd 2019-ben Horváth Péter Irodalmi Ösztöndíjat elnyert szerző első novelláskötetében látszólag nem történik semmi, mégis a feszültség újabb és újabb, fojtogató hullámveréseit érzékeljük. Súlyos beteg, vagy már a betegség előszelétől is rettegő nagyszülők, alkoholista apák, egyedülálló anyák, néma, szemlélődő gyerekek, megfelelési kényszerrel küzdő, szeretetéhes felnőttek, meg nem értett, arctalan alakok – a kötet szereplői mi magunk vagyunk. Az érdektelenség és a némaság között húzódó vékony határvonalon ugyanakkor a kíváncsiság, a saját és családi sorsunk, történeteink iránti érdeklődő, nyílt tekintet is felsejlik. Az írások egyszerre szólnak konkrét jelenünkről, és egy általános, egyszerű felismerésről: mindazoknak az embereknek természetes tükröződései vagyunk, akik körülvesznek bennünket. Ám ez nem szükségszerűen rossz – sugallja a szerző –, inkább olyan, mint a finom cseresznye. Kukacos.
