– Megöllek! – ordította a rossz arcú maffiózó.
– Ne ölj meg, kérlek! – rimánkodott kétségbeesetten a szeretője, aki köpött a snájdig FBI-os nyomozónak.
A drámai hatást jelentős mértékben csökkentette a nagy valószínűséggel feketén másolt kópia gyenge minősége és a szinkronnak a lehető legjobb indulattal sem nevezhető, unott, magyar nyelvű „alámondás”. De hát eszi, nem eszi alapon, negyven évvel ezelőtt csak ily módon, finánc nem-látta, Nyugatról becsempészett gyári műsoros videókazettákon juthattunk a kor főleg amerikai filmjeihez.
Valóságos illegális másolóműhelyek szorgoskodtak azért, hogy láthassuk a Sylvester Stallone – Sly – alakította Rambót, amint előbb az amerikai rosszfiúkat, majd egy újabb epizódban a vietkongot aprítja. Persze gyengébb idegzetűeknek nem volt ajánlatos odanézni, amikor hősünk túlélőcsomagjának varrókészletével gondosan összeölti sebesült karján a mély vágást. Máig értékelem Sly színészi tehetségét; ez a mint számomra később kiderült, intelligens és meglehetős humorérzékkel rendelkező fickó olyan bután tudott nézni akcióhősként, hogy nem is értettem, hogy bízhatták rá a vietkong fogságába esett amerikai katonák kimentését, hiszen a nézése nyomán még abban sem lehettem biztos, hogy jó buszra száll a repülőtér felé.
Az viszont világos volt, hogy a kultikus, és jóval később már a moziban látott A szarvasvadász című filmet miért nem vetítették a hazai filmszínházak. Láttam néhány hasonló, a cenzúra által tiltott gyümölcsöt.
Az akciófilmeknek a szinkronja volt igazán illúzióromboló, amikor a fahangú Anonymus például egy szerelmi jelent során egykedvűen udvarolt saját magának, míg a videókazettán egy dögös bige és a hősszerelmes gyúrta egymást. Az eredetiben hallható, örömüket kifejező hangok adtak némi kárpótlást. Bizonyos értelemben ennél valamivel romantikusabb volt a videókorszakot megelőző szuper-nyolcas időszak: legalább szabadon szárnyalhatott a képzeletünk a néma, fekete-fehér filmkockák láttán.
Gábor barátom egyik nap az első kori sör után az EMKE talponálló részlegében közölte, mozizni megyünk Zoltánhoz, filmes cimborájához. Nem volt ellenvetésem. Azt nem tudta megmondani, mi lesz műsoron, de gondoltuk, majd kiderül. Ha uncsi lesz, a csapost meg a kőbányait még a helyén találjuk. A panellakásban néhányan ültük körül a kis vetítőgépet. Zoltán fürgén, gyakorlottan fűzte be a keskeny filmszalagot. A masina berregni, a filmkockák peregni kezdtek. Gyorsan kiderült, amatőr alkotás volt aznap műsoron...
A duma nem is hiányzott, mert a fajfenntartás különböző módozatainak kreatív testhelyzetekben történő gyakorlatait tekinthettük meg – egy srác és egy helyes csaj közreműködésével, fekete-fehér változatban. Akkoriban mesélték a szerencsések, akik eljuthattak Nyugatra, hogy győzött a szexuális szabadságharc és főleg a skandináv szabadságharcosok kőkemény csatákat vívnak minden elképzelhető összeállításban, formációban és pózban. Nekünk persze csak ezek a morzsák jutottak, így maradt az önképzés házibulikon és ha üres volt a lakás.
A Mama kéz alatt vett egy csehszlovák gyártmányú kis szuper-nyolcas kamerát. Összesen három filmtekercs maradt meg, amit alig negyven év múlva elő is hívattam. És láss csodát, még ebből is sikerült előcsalogatni némi képanyagot a drezdai pályaudvarról, illetve az 1945. februári brit gyújtóbombás légitámadás után évtizedekig romos templomról és a szász királyi palotáról.
Azután az idők előrehaladtával és a kádári slamperájnak köszönhetően leáldozott a hőskornak és a hazai kereskedelemben is megjelentek a videómagnók, VHS-kazetták, majd a kamerák is. A cenzorok is egyre többször szundíthattak el, vagy kocsmázhattak munkaidőben, mert sorra nyíltak a videókölcsönzők és a mozikban is felbukkantak, még ha olykor többéves késéssel, a vágyott produkciók.
Az első videómagnónkat a ma már nem létező budai Skála áruházban vettük ’86-ban. Mikor beüzemeltük, mindent felvettem a tévéből, ami élt és mozgott. Több órás felvétel-folyamom volt – talán még most is ott porosodik valahol – a romániai forradalomról, a Ceaușescu házaspár kivégzéséről. Persze többnyire természet- és játékfilmeket rögzítettem. De azután rá kellett döbbennem, hogy ezt is meg lehet unni. A kamerával azért még a ’90-es évek végéig készítettem a családi- és utazási videókat. Műszaki antitalentum lévén különös büszkeséggel töltött el, hogy valahogy megtanultam a képet úsztatni, hajnalban, este felvételeket készíteni és egyáltalán: tudtam kezelni a masinát. Így megörökítettem az Adriai–tenger partján fekvő, középkort idéző kisvárosban, Vrsarban tomboló tornádó nyomait, a tövestől kidöntött és autókra döntött fákat, a megtépázott háztetőket. Megörökítettem a tiszalöki kis nyaralót, a kirándulásokat és a kamera elkísért Los Angelesbe, San Franciscóba is.
Azután eljárt az idő a VHS, a videómagnók és a kamerák fölött is. Ám mint a gyűjtők alfajának tagja, nem dobtam ki egyetlen VHS-kazettát és a kamerát sem.
Ahogy a vinil lemezeim is újra divatba jöttek, ki tudja. Talán a videó is újraéled.
