Még ha akartuk, se jöhetett volna ki jobban. Január elsején, amikor a fél kontinens a másik oldalára fordult, hogy kipihenje az óév és a szilveszter fáradalmait, mi Zaragoza felé tartottunk, most nem csak várost, hanem országot is váltva. Nagymamám mondogatta mindig, hogy az új év első napján nagyon oda kell figyelni arra, hogy mit csinálunk, mert azt fogjuk majd ismételni az egész esztendő során. Szinte sajnáltam, hogy ez a népi(?) bölcsesség sosem vált be, mert hosszú éveket tölthettem volna fetrengéssel, léha semmittevéssel, diszkrét macskajajjal és zenehallgatással (két szundikálás között néha belefüleltem a bécsiek újévi koncertjébe).
Viszont szinte varázsütésre átvettük a spanyol életvitelt, a hosszúra nyúló reggeleket és a még hosszabbra nyúló estéket. Az én bagoly természetemnek kész felüdülés, hogy este kilenckor még javában pezseg az élet a hatszázezres városban, reggel kilenckor nyitnak az élelmiszerboltok, azelőtt meg álmosan kóvályog mindenki a szinte kietlen utcákon. Végre nem kell szégyenkeznem és magyarázkodnom, egyszerűen szabadjára engedem a bennem rejtőző spanyolt, aki teljesen megbékélne azzal, ha egy sonkaboltban érné a világvége (a másik verzió a cukrászda). A latinság persze ki is merült ebben a kettőben, a temperamentumom már nem a régi, húsz évvel ezelőtt talán még fel tudtam volna venni a versenyt. Még az első héten támadt egy kis vita az utcánkban nagy nehezen felszabaduló parkolóhely miatt, és a helyi spanyol egy perc után már rendőröket akart hívni, és lelkesen emlegette nőági rokonomat (szerény román nyelvtudásom miatt könnyen azonosítom a „putamadrét”), én meg egy bajor nyugdíjas nyugalmával bólogattam. Hiába rohan az idő, és nem csak a kilók, hanem a bölcsesség is rakódik, súlyosan, levakarhatatlanul.
Dusi viszont azonnal a szívébe zárt Spanyolhont. Volt is mért. Montpellier-ben már szilveszter előtt két nappal bezárt a karácsonyi vásár, plusz a falatnyi korcsolyapálya is, mi pedig épp aznapra ígértünk be neki egy kiadós csúszkálást. Franciaország így igazából jókora sírással búcsúzott. Ezzel szemben Zaragozában még javában tartott a szezon! Itt ugyanis szenteste csak apróságokat kapnak a gyermekek, az igazán nagy ajándékokat a háromkirályok hozzák (ők ajándékozták meg ugyanis a Kisjézust is, akkor miért ne vállalnák át globálisan is?), méghozzá Vízkeresztkor, vagyis január hatodikán, ami egyben nemzeti ünnep is. Levelet is nekik, és nem a Télapónak kell írni. Arról nem is szólva, hogy Vízkereszt előestéjén, amikor nálunk kábé elkezdik kiszórni a lekopaszodott, díszeiktől megfosztott fákat, és már elindult az ünneptelen időszak, rosszkedvünk kásás tele, itt nagy fiesztát rendeznek.
Kábé olyan felvonulás veszi kezdetét, mint a debreceni Virágkarnevál, amely egyrészt „elmeséli”, hogyan találták meg a betlehemi csillag segítségével Isten fiát, másrészt számos profán réteg is rakódik rá. Felvonulnak különféle mesterségek képviselői (bányászok, postások, rikkancsok), ismert mesehősök úgy osztogatják a cukorkát, mintha alkalmi politikusok lennének. (De Dusi még a helyi csapat fotóját is megkapta, azóta a Real Zaragozának kell drukkolni, s fogalmam sincs, innen hogyan terelem vissza a Barcelona felé.) S a legvégén igazi popsztárokként külön kocsin begördülnek a napkeleti bölcsek is, hatalmas mennyiségű ajándékkal. Plusz három kontinens viselete, tánca, kultúrája is tiszteletét teszi. A menetet pedig a városért dolgozók zárják egy-egy autóval: rendőrök, tűzoltók, mentők, köztisztaságiak stb.
Gyerekként ez persze maga volt a spanyol mennyország, mert ők letelepedhettek az úttest szélén, közvetlenül a kordon előtt, ahová egy-két édesanya is követhette a szemfüles csemetét. Az apáknak meg maradt a kordon mögötti tülekedés, kedélyes lábtaposás, bordasimogatás, mert a fieszta – mondanom sem kell – ma már turisztikai látványosság. A legjobb helyekért órákkal a kezdés előtt kimennek a kitartók, a lustábbaknak – mint mi is – pedig marad a civilizált közelharc. És persze a szócsata! Senki sem tud olyan dallamosan, lekottázhatóan, sisteregve anyázni, mint a spanyol. De a népünnepély ettől még népünnepély marad. Mert miután jól kisisteregték magukat egymásnak és a rendőrnek, megy minden tovább, mosolyognak, veregetik egymás vállát, a rendőr sem intézkedik azonnal egy-egy erősebb mondat után.
Mi is elégedetten indultunk haza, cukorkával felpakolva, a Real Zaragoza összeállítását tanulva, én egy számmal nagyobb cipőben, mint ahogy jöttem, de ez már senkit sem érdekelt. És minden pedagógiai(?) érzékünket be kellett vetni, hogy elmagyarázzuk Dusinak, hogy nem, ő most nem fog megint ajándékot kapni, mert ő mégiscsak magyar kisgyerek, van egy határa is a multikultinak, meg a pénztárcánknak. Örüljünk, hogy testközelből láttuk a csodalámpás dzsinnjét és Mary Poppinst, ahogy a hét törpével táncol, a valamiért üres kiságyakat tologató dadákat, a XIX. századi maskarákat, a hatalmasra felfújt betlehemi csillagot. Még csak az kéne, hogy a Jézuska és a Télapó mellé még az amúgy adakozó háromkirályokat is felvegyük a jövő évi repertoárba, sisteregtük neki. Majd boldogan elszopogattuk a gyerektől elcsent cukorkákat.
