A ház úgy lógott ki a többi közül, mint az egyetlen kendermagos tyúk a meleg-barna fészekaljból. Bájos cserepek borították a tetejét, a falakat borostyán futotta be, a homlokzatát faragott kőcirádák díszítették. Itt volt a város szívében, mégis, ha ránézett valaki, egy vidéki kúria idilli képe jutott róla eszébe. Mintha odabent épp pipára gyújtott volna valaki, elnyúlva kissé a barokkos, oroszlánfejes, faragott fotelban, kihajtva komótosan a reggeli lapot, miközben a konyhában tea készül, de nem ám filteres, hanem igazi, szárított teacserjéből, talán némi bergamottal megbolondítva.
E ház akkor is maga volt a nyugalom szigete, amikor minden más felbolydult körülötte, és sorra épültek odébb a lakótelepi panelek, dobozlakások, amikbe az cseppentett csak némi építészeti „leleményt”, hogy a sorházak felülről nézve kiadták a hajdani Szovjetunióra reflektáló CCCP mozaikszó betűit. Ami lehetett véletlen, de egyfajta bújtatott rendszerkritika is: lentről nézve nem mutatott betűket az alakzat, azokat csak bizonyos távolságból – egyfajta madártávlatból, emelkedettségből - lehetett beazonosítani, onnan látszott csak, hogy pont a P-t nem sikerült befejezni, nincs szára, a félköre is hiányos. Épp a respublika, a köztársaság szava szenvedett így csorbát, akarva vagy épp akaratlanul, s mivel lakótelepi sorházakat nem szokták túl gyakran lebontani, így is marad ez még jó ideig, örökítve a hiányt utódainknak tovább.
A házban egy idős bácsi lakott, legalábbis úgy érződött, hogy lakik. Fel-feltűnt a sziluettje délutánonként, amikor a nap elhaladt a dombok mögé, s néhány percig épp idevetette fénycsóváját, derengést idézve a régi tüllfüggönyök mögé. A borostyánleveleket is ritkította valaki, hogy ne nőjék be teljesen az ablakot, és a járdán is elsöpörte a havat, ha sok esett.
Évekig, ha nem évtizedig állt aztán üresen, méltóságát, báját és kecsességét konokul őrizve. Jó volt ránézni mindig, jó volt az állandóság, hogy amikor elvész az ízlés, és gombamód nőnek ki a környéken a pöffeszkedő, drága, de stílustalan villák, kúriák, gazdagságot üzenő monstrumok, ez az elegáns ház sugall még némi tartást és időtlenséget. Meglepő volt aztán látni az ingatlanhirdetést, mintha az addig állig felöltözött, csak messziről csodált úrilányról lehullott volna a lepel: feltárultak a boltíves szobák, a mérnöki pontossággal elrendezett terek, a tágas nappali, a meghitt zugolyok. Drága volt, csak reménykedni lehetett, hogy aki megveszi, annak van szeme a szépre, meghatja a ház törékeny bája, s úgy segíti át a múltat ebbe a századba, hogy megőrzi annak ártatlanságát.
Ám a remény hamar elszállt. Gyorsan lekerültek a finoman ívelt cserepek, helyüket bitumenes egyen-zöld tető vette át. A pici udvarban, a ház falának támaszkodva ormótlan kockagarázs magasodott, az ívelt ablakok műanyagborítást kaptak. Végül alumínium-csillogású cirádás kerítés került a napokban a ház köré, ridegen megüzenve, hogy az ártatlanság kora immár végleg véget ért.
