Többször, főleg az elején és a végén imádkoznak Az Úr nevében című szabadkai előadásban. A kettő között viszont mint egy kiáltványt sztereotípiákat, előítéleteket, gyűlölet mondatokat kiáltanak az arcunkba.
Urbán András, a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház rendezője előadásaiban sajátos színpadi nyelvet használ. A színészek egyfajta performerek, akik különböző színpadi akciókkal és nem utolsósorban erős verbális és fizikai jelenléttel előadják az általában provokatív mondanivalót.
Az Úr nevében a migráns problematikát járja körül. Mögöttem ülő fiatalok az előadás végén megjegyezték, hogy mintha a köztelevízió hírműsorát hallgatták volna, úgy ömlöttek rájuk a migránsokat hibáztató, gyűlölködésbe, hergelésbe átcsapó mondatok. Igen, lehet az embernek ilyen érzése, de a társulat által jegyzett és sokszor improvizációkból született szöveg ennél jóval ravaszabb és összetettebb. Miközben valóban ezek a szólamok erősödnek fel, sok mindent megtudunk az iszlám vallásról, az ünnepekről, a szokásokról. Végig jelen van az ellenpontozó dramaturgiai megoldás (Dramaturg: Gyarmati Kata). Sokszor megjelenik a közbeszéd. Vajdasági, vagy nem vajdasági. Sőt a színészek személyes történetekkel is bővítik az egyes blokkokat. Nagy erénye az előadásnak, hogy megjelenik benne a humor, mert mint a jó stand up, a fokozásra épít és eljut a groteszkig. Az előadást négy színész – Kucsov Borisz, Mészáros Gábor, Mikes Imre Elek, Nagyabonyi Emese – játsszák végig. Bármit megcsinálnak, amire épp szükség van. Ha kell lemeztelenednek, malacpofát marcangolnak. De ezek a gesztusok nem válnak öncélúvá, hanem a rituáléba épülnek be. A játékmód nyers, már- már durva. De lehet, hogy csak épp olyan, mint a mindennapjaink. Csakhogy Urbán András és társulata épp ezt a hétköznapivá vált idegenséget, gyűlöletet, mocskot erősíti fel. Ismétli, visszhangozza már-már fülsüketítő módon. Volt is, aki nem bírta és kiment az előadásról, más olykor befogta a fülét. Nehéz ezt látni és hallani, na és szembesülni vele. Legszívesebben eltartanánk a fejünket, letakarnánk az arcunkat, pedig semmi többet nem kapunk, mint amit az állomáson, a metrón, a kocsmában hallunk. A szabadkai csapat nem óvatoskodik, nem mismásol, nem finomkodik. Azt adják, amit éreznek. De nagyon lényeges, hogy nem ítélkeznek, kiabálnak, a végletekig elmennek, de nem kiáltanak ki bűnösöket. Nézőpontokat villantanak fel, határokat és határépítéseket, és „kerítéseket”, elválasztást és összetartozást. A keresztény alapima ugyanúgy helyet kap, mint az iszlám. Az előadás végén elhangzik, hogy „bemocskolódtunk”. Aki mocskot kiált, bemocskolódik. Ezután jön a tisztálkodás, a rituális megtisztulás. A színészek megmosakodnak, bekenik magukat fehérre és imádkoznak. Aztán az Úr nevében kezdődhet minden elölről.
