– Azért beszáll?
– Indulhatunk – mondom is a címet.
– Igyekszem valami rövid utat találni, ilyenkor tele a város. Amúgy mindig tele, de én ismerem jól, még térkép sem kell, az igazi taxisnak minden a fejében van. Amúgy meg, látja mi van. Jó szó ez a dugó, az angolok a lekvárt használják, az is jó, benne van a kilátástalanság. Nem panaszkodom, de nekem valahogy minden nehezebben megy. Van egy ilyen érzésem, hogy mindennek jól kell mennie. Még gyerekkoromból. Rosszabb, mint a felelőtlenség. Nyugatit kerülhetjük?
– Persze – nem szeretek beszélgetni a taxiban. Sem a fodrásznál, sem az orvosi rendelő várószobájában.
– Nekem minden nehezebben ment. Külföldön jártam általános iskolába, persze jól jött az idegen nyelv, de amikor Arany Jánosról meg a Tisza mellékfolyóiról kérdezgettek, már baj volt. Hiába mondták, hogy szorgalommal pótolni lehet mindent, vannak hátrányok, amiket nem lehet. Nézze meg ezt a forgalmat. Mindenkit csak a saját előrejutása érdekel, mintha személyes kudarc lenne, ha a lámpa pirosra vált, ilyenkor kell belehúzni. Ennyi ember hová siet? De lehet, hogy kell. Így voltam a lakásommal is, ha az ember tisztességes akar lenni, a sor végére kerül. Apám úgy nevelt, hogy legyek ügyes, de tudjam a határaimat. Most már tudom, hogy ügyesnek kell lenni, de a határok nem számítanak. Az igazán ügyesek mindig a másik oldalon vannak. A szerződés csak arra érvényes, aki betartja, uram. Így van ez.
A Margit hídon állunk.
– Időre megy? Rossz kérdés. Mindenki időre megy. Aláírtam egy szerződést egy lakásra, hitelre persze, hogyan másképpen, átadás, négyzetméter, előleg, soha nem egyeztek az adatok, valami mindig változik. Az idő, ami a legfontosabb, az a legkeservesebb, a máséval mindenki könnyen játszik. Mindig úgy érzem, engem találnak meg elsőként a bajok.
– Nem csak magát – úgy érzem, most már válaszolnom kell.
– Ígéretek, uram. Ígéretek és remények. Ez az életem. A közlekedésiek is mindig engem vesznek elő. Késés, egy koccanás, egy hangos szó, tanuljak meg jobban alkalmazkodni, ezek már mind előre fel vannak írva a falra. Nekem minden sokkal keservesebb, higgye el. Kitől kérjek tanácsot? Egy idős budai asszonyt kisegítettem egy sötét utcában, másnap ott volt a feljelentés az főnököm asztalán, biztosan félreérthető voltál, mondta. A vizsgálat idejére felfüggesztettek. Mondták, menjek el, kérjek bocsánatot, mások azt mondták, az olyan, mintha beismernéd. Az asszony egymilliót kért, mindenki azt mondta, fogadjam el, legalább lezárul a dolog, a rendőrség sem tanácsolt semmit, a vállalati jogász csak legyintett, örüljek, hogy ennyivel megúsztam, és nem kell pereskedni, mert az még többe kerülne, és ilyenkor már nem lehet az igazságra hivatkozni, mert olyan, mint az isten, még senki sem látta szemtől szembe. Megérkeztünk uram.
– Rendben. Miért kérdezte, hogy azért beszállok-e?
– Hát látja, uram, mi van. Fekete vagyok.