Ha majd egyszer lesz egy olyan sajtótájékoztató, ahol valódi kérdésekre válaszol, akár meg is tudakolhatnánk Orbán Viktortól: hány forintot ér egy emberélet? Vajon szerinte mennyi az, amennyi még nem sérti a többségi társadalom igazságérzetét, ha megkapja valaki, akitől elvették a boldogulás esélyét? Megkérdezhetnénk akár ezt is. De minek.
Ha a választott miniszterelnök láthatóan zavar nélkül, igazságát mélyen átélve vezeti le, hogy a megkülönböztető, rossz minőségű oktatásért megítélt utólagos kárpótlás egyszerű munka nélkül szerzett jövedelem, ami joggal háborítja fel azokat, akik úgymond bezzeg keccsölnek, ott már nincs mit mondani. Adott egy kormányfő, akinek pártja nem mellesleg éppen a mélyszegénységbe nyomorított falvakból hozzá újra és újra a kétharmadot, és nem hogy nem restell rasszista dumát nyomni azon ritka alkalommal, amikor a választók előtt számot ad a tevékenységéről, hanem hiszi is, amit mond: a becsületesen dolgozó emberek érthető mód kifogásolják a cigányoknak kiszórt milliókat.
Sorra vehetnénk. Hogy épp az értelmes, legális, előrevivő munka esélyét veszi el az állam attól, akit kötelezettségét elszabotálva nem tanít meg semmire. Hogy akárhány millió sem ér föl egyetlen elvesztegetett élettel. Hogy nettó hazudozás zajlik a pénz körül, egyszerűen nem akarnak fizetni a cigányoknak. Hogy pont a kormányfő beszél hamis kisemberi tónusban a milliókról, pont ő. Hogy ő vajon hallja-e, amit mond, hallja e a szavaiból kicsendülő biztatást: hajrá emberek, ha már nincs migráns, találunk itt belső ellenséget, gyűlöljétek most egy kicsit őket. Hogy legalább palotája mélyén, távol a világ zajától szégyelli-e egy kicsit magát ezért a náci szövegért.
Kérdezhetnénk, de minek. Hiszen tudjuk a választ. Ő sem uszít, nem hazudik, nem aláz meg széles társadalmi rétegeket. Csak keccsöl.