Szinte közhelyszerű megállapításnak tűnik az a felismerés, hogy a késő-modern társadalmakban az egyén és a közösség által megélt (vagy elképzelt) múlt különböző darabjai ugyanolyan piaci termékké válnak, mint az élelmiszerek vagy a szépészeti cikkek. A múlt azonban nemcsak megvehető és értékesíthető, hanem a róla való beszédnek, a múltról szóló diskurzus fölötti uralom megszerzésének is hatalmas tétje van. A társadalmi emlékezet kisajátításának és politikai haszonra fordításának, az ún. emlékezetpolitikának igen sajátos változatai jöttek létre a rendszerváltás utáni Magyarországon.
Vitathatatlan tény, hogy a 2010 óta regnáló Fidesz–KDNP kormány soha nem látott hatékonysággal tudta és tudja kreatívan felhasználni a nem is olyan távoli múltban rejlő energiákat. A NER emlékezetpolitikai programja egy igen tág célrendszerbe illeszkedik, amelyben szoros egységet alkot a tudomány ellehetetlenítése, az oktatás lezüllesztése és általánosságban a kritikus gondolkodás kiirtása. Ezúttal csupán egyetlen, ugyanakkor igen látványos kicsúcsosodását emeljük ki e tendenciáknak: a NER viszonyát a Kádár-rendszer popzenéjéhez, annak történetéhez, illetve ma is virulens népszerűségéhez.
A múlt kelendőbb, mint valaha
Svetlana Boym, orosz származású szlavista, irodalomtudós a nosztalgia kultúrtörténetéről szóló könyvében írja, hogy míg a XX. század hajnalát az utópikus jövővel, az elképzelhetetlen, futurisztikus társadalmi, technológiai fejlődéssel való foglalkozás hatotta át, a század utolsó évtizede a múltba fordulás korszaka lett, ami külön sajátos színezetre tett szert az egykori szocialista blokk országaiban. Az a hosszú, sok tényezőből összetevődő globális átalakulás, amely a századvégi és a XXI. századi nosztalgiákhoz vezetett, a magyar politika 1989-2010 közötti történetében is lejátszódott kicsiben. Az 1990-ben létrejött harmadik Magyar Köztársaság a kezdeti eufóriát követően, sok-sok bel- és külpolitikai küzdelemmel a háta mögött, számos globális gazdasági nehézséggel szembenézve zárta a XX. századot. A magyar társadalom még alig volt túl az olajszőkítésen, a taxisblokádon, a Csurka-dolgozaton, a Bokros-csomagon és a gazdasági privatizáción, amikor a 2000-es években telibe találta az első posztszocialista retró hullám.
Az akkor még igencsak közelinek tűnő kommunista korszak más kelet-közép-európai országokban is látható előtérbe kerülése és a késő-modern identitásipar általi felfedezése a legkülönbözőbb formákban nyilvánult meg. A szocreál gulyáskommunizmus mindennapi eszközei, jelképei, produkciói – az 1500-as Ladától a Balatoni Világoson át egészen a Mézga családig – megmosolyogtató kultusztárgyak lettek. A differenciálódó magyar televíziózás különböző csatornáin számos portréműsorba hívták meg anekdotázni a Kádár-korszak híres művészeit, a beatkorszak nagy öregjei pedig hozzáfogtak végeláthatatlan búcsú- és emlékkoncertjeik megszervezéséhez.
Az akkori tendenciák számos eleme most is aktuális; a retró dübörög, a múlt kelendőbb, mint valaha. Van azonban egy fontos különbség a 2000-es évek nosztalgiahulláma és napjaink retró-diskurzusa között. A retró divat első aranykorában élénk, nem ritkán feszültségekkel teli össztársadalmi vita és párbeszéd övezett egy-egy olyan precedens értékű eseményt, amely tematizálta, problémává tette a magyar társadalom viszonyát a szocialista rendszerhez. Ilyen volt: a III/III-as megfigyelési akták egy részének nyilvánosságra hozatala és Szőnyei Tamás ezzel kapcsolatos publikációi; Bernáth Aurél Munkásállam c. festményének leleplezése a Képviselői Irodaházban; Esterházy Péter Javított kiadásának (2002) vagy éppen Moldova György sok vitát kiváltó Kádár-monográfiájának megjelenése (2006). Jelenleg az ilyen szituációk – a társadalom múltjával és emlékezetével kapcsolatos egyéni és kollektív traumák nyilvános térben történő feltárása − elképzelhetetlenek. A NER 2010 óta épülő, igen tudatos politikai stratégiája révén a közszolgálati tömegmédia teljes leuralásával és a kulturális intézményrendszer különböző szegmenseinek diszkriminatív működtetésével a kormány kultúrpolitikája szinte egyedüliként tartja kezében a múltról való hiteles gondolkodás és beszéd jogát.
A rendszerváltás utáni első retró jelenségek megjelenésekor számos társadalomkutató (György Péter, Niedermüller Péter és Valuch Tibor) figyelmeztetett arra, hogy mennyi politikai potenciál rejtőzik a múlt újraírásában, illetve hogy milyen tágabb strukturális szimptómák - jóléti intézkedések hiánya, elégedetlenség, leszakadás - állnak e folyamatok hátterében. E szűkebb tudományos közegben kiérlelődött megállapítások azonban egyáltalán nem rögzülhettek a magyar társadalom mindennapi politikai gondolkodásában. Az időközben majdnem teljesen felszámolt független média és a vele szemben álló hegemón kormánymédia által polarizált magyar közbeszédet olyan mértékű primitivizmus jellemzi, hogy majdhogynem lehetetlen teoretikus kérdésként felvetni a múlthoz való viszonyt. A rendszer emlékezetpolitikai tájékozódása és térnyerése a magyar történelem szinte minden „best of” témáját napirenden tartja és értelmezi, de a Kádár-rendszer popzenéjének történetéről szóló diskurzus érzékletesen mutatja meg egyetlen képben, hogyan is működik a gépezet.
Hangfoglalás
Horváth Sándor történész írja Kádár gyermekei (2009) című könyvében, hogy az egykori keleti blokk országaiban szerveződő ifjúsági szubkultúrák története ma egyet jelent a politikai ellenállás történetével. Nincs ez másképp a Kádár-kori könnyűzenével sem: a 2005−2006-ban elkészült kétkötetes magyar popzenetörténet (Sebők János–Jávorszky Béla Szilárd: A magyarock története 1−2.) "nagyelbeszélésének" középpontjában is a popzenei színtér szereplőinek a kádárista kultúrpolitikához fűződő viszonya áll. E narratívában azok az együttesek és előadók értékelődnek föl, akik nem tudtak vagy nem is akartak pozitív, esetleg közömbös viszonyt kialakítani a zenei intézményrendszerrel, hovatovább különböző szankciókban részesültek.
A 2010 utáni kultúrpolitika érdekessége az, hogy – nem kevéssé építve a mostanra már tetemessé duzzasztott és túlbeszélt popzenei anekdotakincsre – egyszerre igyekszik életben tartani az „ellenállás története” narratívát, valamint egy újabb retró hullám révén a korszak könnyűzenéjének voltaképpen ártalmatlan nosztalgikus értelmezését. Előbbi képzetrendszert képviselik elsősorban a NER emlékezetpolitikai zászlóshajói: a Nemzeti Emlékezet Bizottsága, a Veritas Intézet és a Hangfoglaló Program "Könnyűzenei Örökség" alprogramja, valamint az e szervezetekkel együttműködő történészek és publicisták egy része. Ugyanígy az ellenállás-diskurzus fenntartását segítik elő az általuk szervezett poptörténeti tematikájú programok, konferenciák, illetve a tevékenységüket dokumentáló részben tudományos, részben inkább ismeretterjesztő munkák. Szintén erőteljes gerjesztői az ellenállás-narratívának a korszak azon popzenei előadói, akik sem a Kádár-korszakban, sem a rendszerváltás után nem tudtak a zenei színtéren belül kellőképp érvényesülni – ilyen a P. Mobil szélsőjobboldal felé sodródott vezetője, Schuster Lóránt, vagy a lázadóból bulvárszereplővé vált Beatrice-frontember, Nagy Feró –, illetve azok, akik érvényesülni tudtak ugyan, de egyetértenek a Fidesz mai politikájával (mint Frenreisz Károly, Demjén Ferenc vagy Balázs Fecó).
A Kádár-kori könnyűzene nosztalgikus értelmezése másképpen hasznosul a NER komplex célrendszerében. Az ellenállás-narratívával és az azzal összekapcsolódó - az egykori kommunista intézményrendszer képviselői, vagy a velük „kollaboráló” zenészek ellen irányuló - bűnbakkereséssel párhuzamosan működik a Kádár-nosztalgia mediális kiterjesztése a korszak popzenéjén keresztül. A 2017-ben alakult Retro Rádió, amely nemrég a kormányközeli médiavállalatokat tömbbé szervező KESMA (Közép-Európai Sajtó és Média Alapítvány) tulajdona lett, azzal vált röpke két év alatt az ország leghallgatottabb adójává, hogy kifejezetten a ’60−’70−’80-as évek magyar (és külföldi) zeneszámait népszerűsíti. A részben az egykori Magyar Rádió (Dévényi Tibor, B. Tóth László) és a későbbi kereskedelmi rádiók garnitúrájával (Várkonyi Attila, Belyó Barbara stb.) működő és leginkább a régi Sláger Rádió repertoárját tovaörökítő adó műsorainak gyakori vendégei a korszak sztárjai, akik a nekik kiszabott néhány percben könnyeden, a kényesebb témákat kerülve emlékeznek vissza arra az időszakra, amikor még fiatalok voltak és aktív zenészként tevékenykedtek.
A Retro Rádió korántsem propagandaadó. Az MTI központi rendszeréből irányítja ugyan az óránkénti híradó tartalmát, és rendre elhangoznak a műsorszünetekben a kormány „társadalmú célú” reklámjai is, maga a rádió, annak műsorvezetői, szerkesztői, nem folytatnak propagandatevékenységet, szemben a TV2 Tények híradójával vagy a Magyar Televízió adóival. A Retro Rádió – pontosabban e rádióadón keresztül a NER – egészen másban, a lakosság komfortjának, otthonosság-érzetének fenntartásában érdekelt. E rádió hallgatói – leginkább a 45-50 fölötti, részben dolgozó, részben már nyugdíjas lakosság – adják a Fidesz törzsszavazóinak jelentős hányadát. Pont az a generáció, amely még a szocializmusban nőtt fel és fiatalkorának integráns részét képezte a ’60−’70−’80-as évek magyar popzenéje. Az ő nosztalgiájuk tartja fönn a Retro Rádiót és az ő komfortérzetük elnyerése a tétje a NER retró-diskurzusának. A Retro Rádió által (is) gerjesztett nosztalgiahullám ugyanis cseppet sem a mai viszonyok és a Kádár-korszak elképzelt, eufemizált mindennapjai közötti differenciát erősíti föl, hanem éppen a jelenben való aktív (politikai) cselekvés láthatatlan gátjává válik. A nosztalgiának lélektani szempontból pont az a legfőbb sajátossága, hogy a folytonosan idealizált, illuzórikus múltba révedő egyén, mintegy a saját nézőpontja rabjaként, a körülötte lévő jelen valóságában tehetetlenné, cselekvőképtelenné válik. Ilyen emberekre – a múltba merengő, a jelen viszonyain változtatni nem tudó, vagy ennek lehetőségét elképzelni sem képes állampolgárokra – van szüksége a NER-nek. Orbán Viktor rendszerét - természetesen tudtukon kívül - ők tartják fönn.
„Tudod, én ott voltam!”
A kommunizmus vélt áldozatait sirató ellenállás-narratívából és a traumamentesítő nosztalgiából összeszőtt nemzeti emlékezetpolitika emellett jócskán bővelkedik a szimbolikus hatalmi gesztusokban is. Túl a kormány politikáját támogató szerzők időközben megszaporodott állami kitüntetésein – lásd Tolcsvay Béla (2015), Balázs Fecó (2016), Frenreisz Károly (2017) Kossuth-díja –, a NER a nemzet színe előtt magához emeli a hőskorszak olyan előadóit, akik már akkor is küzdöttek a rendszer ellen és mindenre tisztán emlékeznek. Így lett a Fideszes Békemenetek állandó kampányarca a teljes politikai palettát bejárt Pataky Attila és így vált a második, 2019-es Szabadságkoncert házigazdájává – a NER egyfajta udvari bolondjaként – Nagy Feró, aki nemrégiben magával Orbán Viktorral koccintott a Karmelita kolostor teraszán. A Nemzet Csótánya, élvezve a kormányzat hátszelét, egyenesen a kommunista elnyomás alatt elkövetett bűnök önjelölt döntőbírójává lépett elő, amikor bejelentette, hogy megbocsát titkosszolgálati múltjáért – a Szabadságkoncerten egyébként szintén fellépő − Vikidál Gyulának.
Leszámolva azzal a XX. századi illúzióval, hogy a magas vagy populáris művészet képviselői véleményformáló erőt képviselnek egy társadalom életében, és mint ilyenek, ésszel és lelkiismerettel viseltetnek a múlt újraírása és átpolitizálása iránt, kimondható, hogy a „nagy generáció” legtöbb ismert egyéniségének sajnos nem okoz elvi problémát beállni a NER mögé. Nemcsak a rendszer fölülértékelt kegyeltjei – a Kádár-kor és a rendszerváltás nyertesei – részéről nyer igazolást a NER emlékezetpolitikája. A Kádár-kori popzene unos-untalan népszerűsítése és a nosztalgiahullám a hőskorszak ma már kevésbé előnyös helyzetben lévő, egykor népszerű szereplőinek is tartogat fájdalomdíjat, hiszen számukra voltaképpen egzisztenciális kérdés a retró-diskurzus, vele együtt pedig a haknikultúra életben tartása.
E széles tablón tehát majdnem mindenki helyet kaphat, aki képes és hajlandó hasonlóan emlékezni. A magyar popzene ősbölényei közül nem sokan emelik fel a szavukat a múlt átírása ellen, kevesen mondják azt, hogy „ne magyarázd el, hogy miről szólt, tudod, én ott voltam.” Bródy János nemrégiben rögzített szerzeménye (Tudod, én ott voltam) éppen a művésztársadalom − azon belül is a populáris színtér szereplőinek − mély egzisztenciális válságára, e totemekként tisztelt, itthon maradt világsztárok tragikus autonómia-hiányára és hamis önképére világít rá. Az Illés együttes egykori tagja, a Ha én rózsa volnék szerzője, a 2019-es Szabadságkoncert ellentüntetője – és minden olyan ember, aki számára a múlt nem a politikai haszonszerzés eszközét jelenti – lassacskán egyedül marad a véleményével, miszerint „a hatalom szeretete nem a szeretet hatalma.”
