„Ez már az ítélet!” – mondja Pelikán József Virág elvtársnak A tanúban, s ki hitte volna, hogy a sztálinista időket bemutató filmszatíra e szavai elhangozhatnak a mai Amerikában?! Csupán azzal a különbséggel, hogy a magyar koncepciós perben a már a tárgyalás előtt megszületett ítélet az ártatlant nyilvánítja bűnösnek, míg a washingtoni szenátus republikánus többsége a vétkest kívánja vétlennek kikiáltani az elnökper nyitányán. Hiszen vezérük már a képviselőházi vádpontok megszületésekor közölte, hogy nem is érdeklik a tanúk, az ő fejében megszületett a verdikt, s különben is szorosan együttműködik a Fehér Házzal. Vagyis az elnök feletti alkotmányos ítélet kimondására jogosult, kvázi a bíró – a vádlottal és annak védelmével. S arra hallgatva válogat a tanúk és bizonyítékok közt, akár egyet sem fogadva el. Egy amerikai bíróságon elképzelni sem lehetne ilyen pert, s a szenátusban is csak azért, mert Trump elnöksége felborított minden szabályt. Azt is, hogy Amerikában nem lehetséges koncepciós per, pláne olyan groteszk formában, ahogyan A tanú kigúnyolta.
Politikai kötélhúzás
Nem csoda, ha elképesztő kötélhúzás zajlik a szövetségi kongresszus két háza között, amióta a képviselők – demokrata – többsége megszavazta az alkotmányos vádemelést az elnök ellen. Miután előzőleg a képviselőház illetékes bizottságaiban lezajlottak a többhetes tanúkihallgatások, s tanulmányozták a kormányzattól kicsikart pár dokumentumot. Hiszen azok alapján is egyértelmű, amit az ügyet kirobbantó kormányzaton belüli vészjelző állított: Trump alkotmányos alapelveket, törvényeket sértett meg az új ukrán elnök megzsarolásával, méghozzá a saját újraválasztása érdekében. Az amerikai alkotmány kifejezetten tiltja külföldi hatalom beavatkozását a választásokba, ami a brit gyarmatbirodalomtól nehéz harcokkal kiszabaduló "Alapító Atyák" esetében érthető. Ahogyan egy jogprofesszor szakértő mondta a képviselőházi bizottságnak: ha az nem ok az impeachmentre, amit Trump mondott és tett, akkor semmi sem.
A politikai képmutatás csimborasszója, hogy a republikánusok közölték: szerintük a képviselőház „elsiette” a vádemelést, több tanú és tény lett volna szükséges hozzá. De azokat éppen a vádlott nem engedte megjelenni és bemutatni a vizsgálódó képviselőknek. Nincs elegendő bizonyítékotok, mert én nem hagylak titeket hozzájutni! Trump letiltotta a meghívott, sőt beidézett kulcsemberek, tehát a szem- és fültanúk megjelenését, igazságügyi minisztere (Amerikában a főügyész) – közszolga helyett afféle védőügyvédként – blokkolta a kormányzati dokumentumokat. S amikor a képviselőházi bizottságok – élve a kongresszus alkotmányos jogával – idézéseket adtak ki, a Fehér Ház mindegyiket megfellebbezte, hogy a bírósági lépcsőkön egy már Trump által kinevezett bíró halogassa a döntést. S vele az impeachmentet.
Ezt a kutyakomédiát unta meg Pelosi demokrata házelnök, s hagyta kitűzni a képviselők szavazását, elébb a bizottságokban, majd a teljes testületben a vádpontokról. Végül kettőt szavaztak meg a legnyilvánvalóbban jogsértő elnöki tettek elmarasztalásáról, az egyik persze éppen a vizsgálat módszeres akadályozásáról. Ez volt 1973 nyarán a Watergate-botrányban is az akkori képviselőház egyik vádpontja Nixon elnök esetében, holott ő álmában sem mert volna ennyire dacolni a kongresszussal, voltaképpen felrúgva magát az alkotmányos rendet. Miként az akkori republikánusok többsége sem merte volna védeni a védhetetlent. Ámde a maiak semmibe veszik a jogi alapelveket, vagy akár a józan észt is: látva az elnökük mögött – kultikus szektához hasonlóan – kitartó tömeget, akik az ő szavazóik is, a látszattal sem törődve adják elő álszent monológjaikat a demokraták „puccskísérletéről” – az egyszemélyes közönségüknek, vagyis Trumpnak. Akivel politikai karrierjük beáldozása nélkül nem mernek szembeszegülni. S ekként papagájként visszhangozzák a trumpi ellenvádakat.
Konteók ördögi körében
Ő pedig szemrebbenés nélkül forgat ki mindent, annál rosszabb a tényeknek! Miután bevette az orosz forrásból terjesztett (és a saját titkosszolgálatai, tanácsadói által megcáfolt) konteót, hogy 2016-ban nem is Moszkva, hanem Kijev avatkozott bele durván az amerikai elnökválasztásba, erre hivatkozva állítja: jogosan követelte ukrán kollégájától a „korrupció vizsgálatát”, ami persze számára csakis és kizárólag – idei várható demokrata kihívójának – Biden volt alelnöknek a meggyanúsítása. S csöppet sem zavarja, hogy ezt is alaptalannak találták az évek során. Trump emlékszik rá, hogyan sikerült Hillary Clintont gyanúba keverni, s akkori kampánygyűlésein harsogó kórusokkal már el is ítéltetni. Ahogyan ő maga, tábora is az összeesküvési teóriák (konteók) lelkes fogyasztója és terjesztője, az ő elkülönült virtuális világukban a kormánygépezet és szakértők minden cáfolata éppenséggel a „mély állam” (nálunk: háttérhatalom) manipulációja. Tehát minél jobban tagadják, annál hitelesebb a szemükben! Nincs kilépés ebből az ördögi körből, amelyben – elhinni is nehéz – immár a republikánus párt is buzgón kering. Ide vezetett, hogy évtizedeken át cinikusan felhasználták – az amúgy általuk csak kótyagosaknak nevezett – szélsőségeseket, akik végül szinte meghódították a pártot (ebben persze kulcsszerepe van a fehér félelmeknek Amerika „színesedésétől”).
Behódolt pártját maga mögött tudva, Trump – nincs rá jobb szó a rajkininál – elszemtelenedett. A nyáron akkor zsarolta meg telefonon kijevi kollégáját, amikor az előző nap az orosz beavatkozást vizsgáló ügyész, Mueller elmismásolta kongresszusi meghallgatását. Felbátorodva ettől, az orosz intervenció haszonélvezője rögvest belevágott a következő választás megbundázásába: Hillary után Bident szánva meghurcolandónak. A folyvást „boszorkányüldözésről” lamentáló elnök sietett hiszékeny tömegei elé új boszorkányt találni. S képes volt pár hete olyasmit mondani, hogy ő mennyire szeretné külügyminisztere, mai és előző Fehér Ház-i stábfőnöke meghallgatását – „egy tisztességes perben”. Mármint a szenátusiban, merthogy a képviselőházi vizsgálat szerinte nem volt az. Oda ugyanis éppen ő nem engedte Pompeót, Mulvaney-t, Perryt elmenni (a már kirúgott nemzetbiztonsági tanácsadó John Bolton, aki beosztottainak vallomásai szerint rosszallotta Kijev zsarolását, e hét elején jelezte: ha beidézi a szenátus, nem vitatja bíróságon, hanem elmegy tanúskodni, ami kínosan érte a tanútlan perhez ragaszkodó republikánusokat).
E patthelyzet láttán tartja vissza egyelőre Pelosi házelnöknő a vádemelés beterjesztését a szenátusba. Mert ugyan miért is hinne Trump álszent szövegének, ha McConnell szenátusi republikánus többségi vezér a világért sem hajlandó belemenni e tanúk meghallgatásába. Olykor dodonai mondatok hagyják el száját arról, hogy „bármi lehetséges”, de a következő szavai már az általa meghozott ítéletre utalnak. „Politikainak” minősíti a képviselőházi vádemelést, feljogosítja magát politikai semmibe vételére. Majd ahogyan a szenátusi (egyszerű) többség dönt – úgy tér ki a Pelosinak adandó ígéret elől. Amire a házelnök csakis halogatással válaszolhat, mivel elküldvén a vádemelést, többé semmit sem tehet a koncepciós per ellenében. Hiszen, ahogyan mindenki tudja a már ismert – és naponta előkerülő újabb – bizonyítékok alapján, Trump kulcsemberei eskü alatt vallva, tehát a börtönt kockáztatva csak megerősíthetik a vádat. Ha cáfolnák, már régen odaengedték volna őket (Nixon több embere azért került börtönbe, mert hazudott a kongresszusban).
Egyenlőtlen feltételek
Ez valóban politikai csata felettébb egyenlőtlen feltételekkel. A vádat emelőknek muszáj betartaniuk az írott és íratlan szabályokat, a tagadók mondhatni rákényszerülnek megszegésükre. Olyanok ágálnak tanúk ellen, akik húsz éve Bill Clinton elnök perében ragaszkodtak tanúkhoz (pedig azokat már a vizsgálatra is odaengedte az akkori Fehér Ház, így elég volt őket videón bejátszani). A Trumpot kimenteni igyekvők nem is mehetnek bele tisztességes elnökperbe, mert azt csakis elveszthetnék. Akkor is, ha az elnök leváltásához szükséges kétharmados többség semmiképpen sem jön össze: a puszta elmarasztaláshoz elegendő lenne 51 szenátor a száz tagú testületben, s ezt követően nehéz elképzelni Trump újrajelölését (bár a mai világban semmi sem lehetetlen).
Különben az 51 bűvös szám: ennyi szenátor dönthetne a tanúkról is. Négy-öt, ősszel újraválasztásáért küzdő politikus pedig „lila” államból való: a biztosan republikánus államok színe a vörös, a demokratáké a kék, vagyis ezek az államok elbillenthetőek, a mandátum elhódítható. Mai republikánus birtokosuk viszont két tűz között vergődik. Mivel a felmérések szerint az amerikai tetemes többsége helyesli a tanúmeghallgatásokat, tehát az ítéletet a való tényektől tenné függővé, s nem koncepciótól, e szenátoroknak túl kellene tekinteniük a rendíthetetlen törzstáboron. Csakhogy az „elnökárulást” utóbbi kíméletlenül megtorolná, akár pártbeli ellenjelöltet is bevetve, s ekkor is elveszítik a mandátumukat. Itt is magyar mondást idézhetünk: Trump megfogta és nem ereszti Amerikát.
