2010 tavasza óta eltelt csaknem tíz év, ami a politikában maga az öröklét. Akinek a hatalomban ennyi adatik (ami ritkaság a jelenkorban), az ezalatt rendszerint kiad magából mindent: nézzük csak meg, hány innovatív gondolattal állt elő például a 2005-től kancellár Angela Merkel 2015 óta. Nem a politikusok hibája: a változás tempója annyira gyors, hogy két ciklus alatt szükségképpen kifáradnak. Utána azért nincs már relevanciája az ötleteiknek, mert a világ előrébb jár. Amit egy leader 10 év alatt nem ért el, azt az ő vezetésével már nem is fogjuk elérni. És amit addig elért, abból épül föl az életműve, később minden más már csak rombolja. Az elmúlt három évtizedből egyszerűen nincs ellenpélda.
2020 elején már pontosan tudjuk, milyen lesz, és milyen nem lesz az Orbán-korszak Magyarországa. Főleg az utóbbi a fájó: nem lesz sikeres (még a térségbeli vetélytársakhoz képest sem), nem lesz jó életminősége, közlekedése, focija, nem lesz igazságos, sem modern, sem fenntartható – marad(t)unk a periféria perifériáján. Ha valaki mostanában alap- vagy középiskolába járt, egyetemre ment, rászorult az állami egészségügy ellátására, nyugdíjba vonult/nyugdíjas volt, a centrumoktól távoli kistelepülésen élt, közmunkás lett stb., pontosan tudja, hogy hol tartunk akár 2010-hez, akár a saját vágyainkhoz képest.
Miközben a magyar történelem példátlanul szerencsés – külső támadásoktól és válságoktól mentes, permanens világgazdasági konjunktúrában és az EU szakadatlan pénzesőjében töltött – évtizede van mögöttünk, a társadalmi felzárkózás évszázados álma nem vált valósággá. 1990-ben a magyar forradalmak örökös kettős céljából (polgári átalakulás, nemzeti függetlenség) az utóbbit megkaptuk ajándékba, az előbbiből viszont – abban a tíz évben, amikor 1848 óta először lett volna reális esély rá – semmit sem tudtunk megvalósítani. Magyarország nem polgárosultabb 2020 januárjában, mint 2010 áprilisában volt. Talán azért, mert ezt a célt a Fidesz réges-rég föladta, amit pedig a helyébe tett – és meg is valósított –, az a polgári átalakulással és a nemzeti függetlenséggel is ellentétes.
„A jobboldali értelmiségiek közül sokan vannak abban a tévedésben, hogy a »polgári Magyarország« hívószót politikai realitásnak gondolják, pedig az természete szerint politikai termék volt.” Ezek G. Fodor Gábor szavai: talán még emlékszünk, nagyon sokan támadták érte – de nem a közlés tartalmáért, hanem azért, mert kimondta. „Amit korrupciónak neveznek, az gyakorlatilag a Fidesz legfőbb politikája.” Ez meg Lánczi András szintén vihart kavart, de ugyancsak nem cáfolt megfogalmazása. Mindkét állítás igaz, a kettő között mégis jelentős különbség van. G. Fodorét nevezhetjük túlzott őszinteségnek vagy szimpla óvatlanságnak – olyan irányváltásról árulkodott, amelyet a Fidesz nem kommunikált, de megvalósított. Lánczi mondása okszerűbbnek tűnt: gondolkodási mankót próbált nyújtani azoknak, akik a kormánypárttal szimpatizálnak, mégis nehezen tudják elfogadni, hogy sokak fölemelése helyett kevesek mértéktelen meggazdagodása lett a politikai program. Ez ugyanis a NER legnagyobb ideológiai dilemmája: elmagyarázni, hogy a mai lopás nem ugyanaz, ami régen volt – ez "jó lopás", nemzetépítő, morálisan is elfogadható. Lánczi ki is fejti: „A korrupciónak van 13-14 kidolgozott társadalomtudományi értelmezése. Ám az nem szerepel köztük, ha a nemzeti érdekért tesszük ezt vagy azt.”
Amit a kormányhatalom – gyakran maga Orbán Viktor is – a lopás mentségéül felkínál, az a nemzeti tőke megerősítése: ők (úgymond) nem lopnak, hanem nemzeti tőkés osztályt építenek. Az érvelés hatékony, gyakran köszön vissza például a korrupciót leleplező cikkek alatti kormánybarát kommentekben: akik fogódzóra vágytak, megkapták. De attól, hogy valami működik, még nem feltétlenül lesz igaz. Ismerünk államokat és korokat, ahol a kormány eredményes volt a nemzeti nagytőke megerősítésében. Svédország (Ericsson, Nobel, Kamprad), Dél-Korea (Samsung, Hyundai), Japán (Toyota, Honda, Matsushita), Magyarország (Richter Gedeon, Weiss Manfréd, Pick Márk, Herz Ármin). Az említett nemzetitőke-barát rendszerekben – beleértve a magyart is – közös vonás, hogy nem a hatalom jelölte ki, ki lesz sikeres a piacon: előbb valami kiemelkedőt kellett teljesíteni. Azaz először jött a kemény munka, majd a siker - találmányok és üzleti know-how formájában, végül az állami hátszél. Kár lenne Richter Gedeon emlékét meggyalázni azzal, hogy egy ligában szerepeltetjük őt a mai oligarchákkal, így csak kérdezzük: mit talált fel, mit tett az asztalra Mészáros, Tiborcz és a többi kegyenc (nem is Richterhez, de legalább a kortárs hazai vállalkozói elithez képest), ami arra érdemesíti, hogy verseny nélküli megrendeléseket, piaci monopóliumokat és fejedelmi jólétet kapjon a magyar államtól; szegényebb lenne-e a nemzet az ő tudásuk, ténykedésük nélkül?
Vagy ott van a Mészáros-Simicska problematika. Mitől nemzeti tőkés az egyik, és mitől nem az a másik? Miért akkor vesztette el nemzeti tőkés jellegét és előjogait Simicska Lajos, amikor összezördült Orbánnal? És magyarázza-e valami más is az állami javak áramlásának ezt a furcsa, nem csak Simicskánál megfigyelhető törvényszerűségét, azon kívül, hogy az említett javakat személyesen Orbán osztja, és hogy az áramoltatás egyetlen logikája (a tíz év alatt legalább 40-50 milliárdos tőkét felhalmozott Orbán-család magánérdekein kívül) a kormányfőhöz való lojalitás? Továbbá: az imént felsorolt historikus példák közül akad-e egyetlen, ahol a „nemzeti tőke megerősítése” nevű akció legfőbb nyertese a miniszterelnök háza népe volt?
Ha az a konklúzió, hogy a polgári erények (találékonyság, szorgalom, vállalkozókedv, versenyképesség) helyett a közjavakat célzottan magánhaszonná transzponáló orbáni akarat a vagyon forrása, akkor azt a kérdést is föl kell tennünk, hogy van-e ehhez joga Orbán Viktornak. Itt lehet ugyanis a probléma gyökere: utoljára az abszolút monarchiák uralkodói dönthették el kényre-kedvre, hogy kit tesznek gazdaggá vagy szegénnyé. És itt van a meghatározó különbség az autokráciák illetve a demokráciák között: egy demokráciában is megválaszthatja a hatalom, hogy melyik társadalmi réteget, gazdasági csoportot részesíti előnyben vagy hátrányban (közkeletűen ezt hívják társadalom- és gazdaságpolitikának), de a beavatkozás alanyai csak közösségek, és nem konkrét személyek lehetnek. Utóbbiak rokonság vagy politikai érdemek alapján, állami javakból történő gazdagítása ugyanis nem nemzetépítés, hanem a közösség megkárosítása – magyarul lopás.
Ez nem puszta játék a szavakkal: a jogszabályokon túllépő hivatalokra, tétlen rendőrségre, szelektív igazságszolgáltatásra, vagyis sorozatos törvénysértésekre van szükség ahhoz, hogy a politikai akaratból a rokonok, strómanok és az udvartartás vagyonosodása legyen. Márpedig a kormánypolitikává emelt lopásból, vagyis abból, hogy az államműködés legfőbb, a jogot is felülíró rendezőelvévé a kormányfő körül csoportosuló személyek gazdagodása válik, sem polgári átalakulás (a – definíció szerint a hatalomtól független, a saját tudása révén boldoguló, tulajdonában sérthetetlen - polgárság megerősödése), sem nemzeti függetlenség nem lesz – gondoljunk csak a magyar gazdaságban és (kül)politikában mind látványosabb orosz és kínai befolyásra, meg a Roszatom, a China Railway hazai beruházásain is szépen kereső Mészárosékra, és arra, elválasztható-e az egyik a másiktól.
A hatályos alkotmány szerint „A törvény előtt mindenki egyenlő. (...) Magyarország gazdasága az értékteremtő munkán és a vállalkozás szabadságán alapszik. Magyarország biztosítja a tisztességes gazdasági verseny feltételeit.” Aki szerint az ebből levezethető a miniszterelnök azon joga, hogy mindannyiunk pénzéből tetszése szerint milliárdokat adjon bárkinek (vagy vegyen vissza bárkitől), az álljon elő az érveivel, és védje meg az igazát nyilvánosan. Addig azonban okkal nevezzük a lopást lopásnak, a tolvajt pedig tolvajnak, és indokoltan törekszünk, rá, hogy amikor a visszanyert szabadság lehetővé teszi, eszerint is bánjunk majd azokkal, akiket illet. Nem a bosszú, hanem a nevelés szándékával: hogy ne csak ők, hanem az utódaik is tanuljanak belőle.
