;

Írország;mese;vadkacsa;

- Csobánka Zsuzsa Emese: Fekete Hold

Van egy zöld szigeten egy tenyérnyi hely, abban egy fekete tó, a tóban él egy vadkacsa. A sziget sással vette körbe, a kacsa abban bújik el éjszakánként a csönd elől. Fekete Hold süti, élesen villannak meg a fényes tollak. Olyanok, mint a kések.

Nagypapa szeret mesélni. De nagypapa a mesét mindig így kezdi: tudod-e, hogy kezdődik a mese? A csöndre megismétli, a gyerek hallgatja. Tudod-e, hogy hogy kezdődik a mese? Egyszer volt. Nagypapa töri a magyar hangokat. Régóta a szigeten él. Hol? Eres, száraz kezében forgácsokra hullanak a magyar szavak, a kezében a könyv, de fejből mesél. A gyerek visszafojtott lélegzettel hallgatja. Más a betűk és a hangok ritmusa, a történetnek pedig nincs vége. Egyszerűen benyit egy másikba, mintha óriás termeken haladnának át, nagypapa és az unoka – szárnyas ajtókat képzeltem el magunk előtt, míg haladtam mellette.

Nem volt. Egyszer volt. Hol? Nem volt. Most már én is csak így mesélem. Nem tudom, ha hallottam volna másképp, tudnám-e úgy, de mivel így hallottam, csak így tudom mesélni. A világ szűkösségét ő rajzolta át, nagymama addig az ajtókat festette be. Úgy beszélik, éjjelente járta Dublin utcáit, minden éjjel két órát kezében a színekkel. Nagypapa vitte a rézkilincset, nagymama mögött ő tartotta a fényt, hogy lásson, miközben kiszínezi a világot maga körül. Nagypapa nyitotta a kapukat.

Nagypapa azt mondta, lehetek matematikus vagy pilóta. Mindenre tudtam a választ. Kérdezte, tudom-e, hogy páros vagy páratlan szám-e a nulla. Csöndben maradtam, a gondolkodás olyan valami, ami kiüríti a tereket. Tele volt porral és összefújt szeméttel az utca, amerre haladtam, kértem, várjon kicsit, amíg felseprek. A torkomban lüktetett a szívem, de kimondtam. Páros. Néztem nagymamát a képen, a mosolyába kapaszkodtam, úgy húztam fel magam a székre, hogy jobban lássam, mit súg. Nagypapa folytatta. Kérdezte, tudom-e, mi történik, ha félbehajtunk egy számegyenest. Nagymama elpirult a képen, láttam lesütni a szemét. Fura dolgokat művelnek a rovátkák, egyenlő távolságra egymástól.

Az ő arca csupa görbület. Mosoly és kacskaringó. Nagypapa vonalai pont jók megtartani, ha dőlne. Nagypapa pedig végül sosem törik meg, mert mindig van, aki görbíti az éleket benne.

A vadkacsa hajnalban indul útnak, mert a párját keresi. A tó mellett van egy kis ház, abban emberek laknak, a gyerekek közül egy szokott neki kenyérbelet vinni. De most alszik ő is, alszik a kenyérke is. Elképzeltem, ahogy nagymama ágyaz. Óriás fellegeket fújt az ágy fölé, ahogy a huzatba bebújtatta a paplant, elbújt, aztán kacagó szemmel előkerült újra. Repülj, Pilóta, én pedig beleugrottam a habokba, mintha a felhők között landolnék a géppel.

Mindenkinek lesz párja, mormogtam magam elé, de az már évekkel később volt, aznap halt meg a párom. Ott ültem a végtelen parton, mögöttem annyi lehetőség, előttem az arca és a fekete csönd. Erről nem beszélünk. A kisgyerek egyik éjszaka felébred, pisilnie kell, kimegy. Az ablak a tóra néz, le sem ér a lába, talán ezért jut eszébe a vadkacsa. Hogy lehetne repülni is. Csak erősen kell hinni benne.

Egyetlen roppanás az élet. A hangok utoljára szólalnak meg. Azóta mindig először és utoljára, megszűnik lenni az emlékezet. Nem érdekel, mi volt, és az sem, hogy mi lesz. Csak a hang van, mert a színeket nagymama mind elfestegette Dublin utcáin éjszaka. Nagypapa a színeket szerette, nagymama a számokat. Úgy haladtak éjszaka, mint akiken az élet múlik, mintha az ajtókra aggatott új kilincs és a választott szín, valami szent vállalás lenne, rítus vagy beavatás.

Nézem a kirakatot, tele képeslappal, három darab egyetlen euróért. Nagymama ajtói, egyetlen lapon az összes. Ha hármat veszek, talán kinyílik az ablak, amin vissza tudok mászni. Mondanám, hogy félek, mondanám, hogy megbántam a döntésem, de ez mind nem igaz. Csupán azért szeretném visszafordítani, hogy szemből lássam a tengert a végtelennel maga mögött. Amikor még bármi lehet.

Nagypapa azt kérdezi, tudom-e, hogy milyen a nagymama illata? Aztán azt, hogy tudom-e, milyen a betűké? Merthogy a kettő, az ugyanaz. Akkor tanulom meg, mit jelent fedésben élni, mint jelent, hogy minden számnak van párja. A félbehajtott számegyenesen ballagok, egyszerre lépek kettőt, nagyra nőttem. A rovátkák alatt nincs végtelen, keresem a tengert, a só szagát, keresem azt az embert, akit szerettem. De aki úgy döntött, nem emlékezik, az hiába bolyong éjszakákon át. Nincs, aki átvigye a túlsó partra.

Nagymama azt mondja, lehetek pilóta. Nagypapa megtanítja, hogy hogy repül a repülő, erőkről beszél, amik egymásnak feszülnek. Így tud elemelkedni a földtől, bevillan az arca, pedig megfogadtam, nem emlékezem többet, mert élni kell, visszafele pedig nem lehet. Hiába hajtottam félbe a számegyenest, csalni nem ér. Muszáj megtanulni járni a földön újra. Tudni az irányt, követni nagypapa arcán az egyenest, de közben keringőzni a levegőben, ahogy nagymama arca tanította. Különben összetörnék.

A kisfiú a konyhában hagyja a héjat, csak a puha belet viszi. Annyit etette, hogy tudja, a kacsa a puhábbat szereti. Papucsban indul, közel a tó. Mély fekete színe most is megszólítja, tudod-e, tudod-e, megtorpan, azt hitte, bátrabb. Hát összeszedi magát. A vadkacsára gondol, hogy enni ad. Hogy talán éhes. És ez fontos. Az iskolában is azt tanították, vannak a fontos dolgok és vannak a fontatlanok. Ő most etetni megy.

A kirakatüvegen nagy dörrenés, összerezzenek. Azt hittem, lőttek megint, a földre vetődöm, nagypapa ezt is megmutatta, hogy kell. Erősen tart a föld, nagymama cipőjét nézem, de az később van, amikor kezdi elveszíteni a színeket. Van az ibolyából még egy kevés, a szivárvány hét színéből már csak az. Nagypapa ezért felejti el megtanítani, hogyan kell elengedni. Egyetlen szín nem elég kikeverni valami okosságot a fájdalomra.

Felállok, az üvegen fehéres folt. Közelebb hajolok, a földön egy galamb. Remeg. Látom, hogy be van húzva a nyak, remeg a test, hát, akkor ő volt. Nem az angyal. Az üveget jobban megvizsgálom, a por rakódhatott ki rá, de látom már a szárnyak fodrait. Apró tüll az üvegen, amin idáig átláttam. Nagypapa sosem vallotta be, hogy színtévesztő, az illatáról ismerte fel nagymamát. Olvasni egy nőt annyi, mint belakni egy várost. Minden hajnalban útra kelni, hogy megörökítsük a fényt, amint a folyóból kiemelkedik. A végtelenben legalábbis így volt. Abban a világban, amiről nem lehet beszélni. Az ágyban fekszünk, kérdezi, tudom-e, hogy kezdődik a mese. Összerezzenek, ezt nagypapa szokta. Egyszer volt. Felnevetek. Folytatom. Hol? Egyszerre fejezzük be: nem volt. Akkor szeretek bele. Ő a nulla, a végtelen kerekség. Páros, rajta keresztül zajlik minden. Átszűri a reggeleket, az ébredő város minden zaját, és benne csöndesedik el a zsibongó tömeg is. Ő a híd, amin áthaladok, emlékezve az első találkozásra vele.

A szigeten gyakran esik. Ő a híd felett a szivárvány is. Éppen most tűnik el a fényben.

A szivárvány színeit sorolom magamban, próbálom megragadni eső után. Párás a levegő.

A szerelem ennyi. Megtört fény a páracseppeken, spektrumára bomló fény. Az ív külső része vörös, a belső ibolya. Itt, a szigeten gyakran van dupla, olyankor egy másik, halványabb ív is látható, fordított színekkel. Nagypapa azt tanította, hogy előfordul, hogy az ív formája megváltozik, repülőgépből nézve körnek látszik, és létrehozhat tűzszivárványt, amikor a fény jégkristályokon törik meg. De ehhez megfelelő körülmények kellenek.

A galamb most már nyújtogatja a lábait. Sőt! Látom, megemeli a szárnyait. Repül a tóba a kenyérke, a vadkacsa az illatát érzi, azt követi. A kisgyerek csak meg akarja simogatni, azért indul el befelé.

Reggel egy asszony elfelejt felébredni. Nagymama nem fest többet ajtókat színesre, feketébe öltözik a város. A tó melletti házból kiköltözik. Nagypapa eltéveszti az irányokat, csetlik-botlik az esős Dublin utcáin, mindenhol nagymamába ütközik. Mindenhol csukott ajtók fogadják. Sorolja a színeket, de a betűk illata nélkül nincsen szivárvány. Zörög a zsebében a kilincs, úgy fogja, mintha nagymama keze lenne. Átmelegedik. Elöl a kék, a barna, zöld, aztán a sárga. És van fehér ajtó és vörös és türkiz is. Van rózsaszín, ciánkék, fekete. Fekete, mint a Hold olykor éjszaka.

Nagypapa azt mondja, vannak városok, amiket folyók szelnek át. És vannak a folyók felett hidak összekötni a partokat. Ezt mesélem neki is, ahogy fekszik, de akkor már nincs velem. Itt úgy mondják, halott, de én a partokról mesélek és a hidakról, mert valamin át kell menni. Emlékszik, mint először. Hogy ő Corkból jön, én Dublinból, és félúton találkozunk. Viszek bort, ő nem rúzsozza a száját, annyit nevet, felesleges más szín a testre, mint ami a sajátja.

Nagymama a betűket mondja, d, u és b, betűzi a várost, nézi, ahogy kanyarítom, grafitszaga van a levegőnek, aztán radírszaga és baracklekvár. Nagypapa néz ki az ablakon, annak dünnyögi, ott van a tóban egy vadkacsapár. Odaszaladok, de csak a szivárványt látom átívelni a felhő felett. Túl mély a tó.

A science fiction és a fantasy könyvek szerzői sem kizárólag középkorú, heteroszexuális fehér férfiak ma már, hanem nők, feketék, ázsiaiak, leszbikusok, transzneműek – és ez a szereplők szintjén is megjelenik. Az identitáspolitika mellett a menekültkérdés igen, a klímaváltozás alig jelenik meg a művekben. A sci-fi és a fantasy eladott példányszámokban érzékelhető erőviszonya is megváltozott. Trendekről, kísérletekről, a kínaiak előretörésről és a jövőről beszélgettünk Velkei Zoltánnal, az Agave Könyvek kiadóvezetőjével.