Az olvasás ünnepnapja, mikor egy olyan könyv kerül a kezünkbe, ami pontosan megfogalmaz egy régóta bennünket nyugodni nem hagyó gondolatot, megválaszol egy kérdést, amit talán még csak artikulálni próbáltunk magunknak. A múlthoz kötődő ambivalens emlékeink egyszerű, de nem elégséges magyarázata, hogy akkor épp gyerekek, fiatalok, szerelmesek, reménybeliek és reménykedők voltunk. Bár sorsunk a mindennapi kenyerünket a nagy szürkeség generálszószába is tunkolta időnként, az élet édességét a legszomorúbb menzán is kiérezhettük.
Szalay Zoltán fotográfus az 1950-es évek közepétől 2017-ben bekövetkezett haláláig e titok nyomában járt. Láthatóvá tette az életet, a nagybetűst, amit észrevett banalitásban és ünnepben, örömben és gyötrelemben egyaránt – minden lehetséges helyzetben, pillanatban és szegletben. Spiró György még az album múlt évi bemutatóján erről úgy fogalmazott: „A szemet edzeni kell a látáshoz, a városban, a munkahelyen, a gyárban azt kell észrevenni, ami valódi.”
A magyar sajtófotó kiállítások és pályázatok életre hívójának pedig nagyon edzett szeme volt. Édesapja nyomdokaiban járva hajóskapitány lett volna, ha nem kapja meg az osztályidegen bélyeget – gimnazista helyett segédmunkás lehetett. Aztán sokáig úgy járta a falvakat, hogy igazolványképeket készített. Élt a lehetőséggel, hogy megismerje, megszeresse az embereket, a valóságukat.
Amit persze a politika szeretett volna kiretusálni. Mert hát mit kezdjen azzal a propaganda, hogy a dolgozó nép egy része a kommunizmus egyetlen járható – az alkoholizmus − útján támolyog? Ezt bemutató, Fizetésnap című sorozatának a publikálását éppúgy megakadályozták felsőbb utasításra, mint az Ingázókat. Mai szemmel nézve e képek költőiek, megkapók is, akárcsak a beteljesületlen, hajós „szerelem” megidézése paksi halászokkal, tiszai tutajosokkal és árvízzel –„ahogy egy parasztház letérdel, üres szomorú vályogállat.” Talán nem is fogalmaznak olyan érdesen, mint ahogy azt időnként a Budapesti Iskola dokumentumfilmesei tették. De ütnek – szíven is.
Szalay Zoltánnak a Kossuth Kiadónál megjelent, sorban hetedik albuma, az Azok a hatvanas, hetvenes évek nem néhány óra alatt átlapozható könyv. Nem nosztalgiakötet, inkább esszencia, amelynek hatását Parti Nagy Lajos ihletett, irodalmi – ám nem irodalmias – szövegei, „képmelléírásai” csak fokozzák. „Rá lehet ülni egy másik életre, mint egy Pannóniamotorra?” – veti fel az első vidéki öttalálatos szelvény tulajdonosainak portréjához, ami egy falusi otthon egykori miliőjét is ügyesen megragadja. És ha nem is ismerjük a történetet, a szerencse miként sújtott le a Rusznyák családra, megsejthetjük soraiból.
A négy fejezet – 8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra szórakozás, és a 3x8 órán túl – olyan történetet mutat be, ami sokunk közös története. Az Ifiparktól kezdve Gobbi Hildáig és a Nemzeti Színház felrobbantásáig, a játszótéren gyerekeket igazoltató rendőrtől kezdve a málló vakolatú házakig és a mindennapokkal küzdő „kisemberig”-. A válogatók arra is figyeltek, hogy a képek azt a fiatal korosztályt is megszólítsák, amely jobbára álhírekből ismerheti ezt a korszakot. E könyvnek a családi fotóalbumok mellett van a helye.
Infó:
Azok a hatvanas, hetvenes évek
Szalay Zoltán fotóalbuma Parti Nagy Lajos képmelléírásaival
Kossuth Kiadó, 2019
Szerkesztő: László Ágnes
Képszerkesztő: Kincses Károly
