Szűk tér, földön ülő fiatalok különböző testhelyzetekben. Románok és magyarok. Mindenki saját magáról mesél először, aztán egyre mélyebbre megyünk. Egymásba érő történetek, monológok, dialógusok követik egymást. Előítéletek, megbélyegzések, barátságok, szerelmek. Hogyan él együtt két nemzet, egyáltalán lehet-e együtt élni. Ezekre a kérdésekre kereste többek közt a választ a kolozsvári Reactor 99,6 % című előadása, amely a Trianon évfordulóra született. A Reactor elnevezésű színházi formáció, egy néhány éve Kolozsváron létrejött független csoport. Fiatal alkotókkal dolgoznak, új darabokat hoznak létre, illetve fejlesztenek. Az előadások szereplői konkrét projektekre jönnek össze, többségében román nyelven játszanak, de sokszor kapnak lehetőséget magyar színészek is. Ez így történt a 99,6 % című előadásban is, amely tavaly Budapesten is vendégszerepelt. a DunaPart Platformon, illetve még előtte, elsőként érdemelte ki a Halász Péter-díjat.
- Sokfélék vagyunk, Erdélyből és más helyekről jöttünk, de most az a közös bennünk, hogy mindannyian Kolozsváron élünk - meséli Adorjáni Panna, az előadás egyik szereplője. - A projektnek felvállaltan nincs rendezője, azt gondoltuk, hogy az előadást demokratikusan, együtt hozzuk létre, amit egy kilenc fős kísérletnek tekintettünk. Olyan is előfordult, hogy egy jelentről szavaztunk, de inkább hosszú beszélgetések és viták előzték meg a végső döntést.
Az előadás kulcsa a személyesség. Erről Bogdan Olarson így beszélt: a felkészülés fontos része volt egy közös tábor, ott ismerkedtünk meg igazán egymással. Előtte mindenki végzett saját családi kutatást, igyekeztük megtudni, ki honnan jött, sőt még DNS tesztek is készültek rólunk, végül ezek az eredmények az előadásba is bekerültek. Az én édesanyám magyar-román családból származik, az édesapám román. A nyelveket is párhuzamosan tanultam meg. Ebben az előadásban fontos szerepet kap az etnikai konfliktusok tematikája, ebből a szempontból abszolút kívülállónak éreztem magam. Talán ezért is beszélek az előadásban végig angolul.
- Végig nagyon meztelennek, maszk nélkülinek érzem magam – mondja Ötvös Kinga. - Nem egyszerű idáig eljutni, A családban nem szoktunk Trianonról beszélni, inkább legendának, vagy még inkább tabunak számít. Nagyon sokáig bántott, hogy nem beszélek helyesen románul, ez az érzés az iskolában tovább hatványozódott. Aztán egyetemen már elengedtem ezt a szorongást, akkor tanultam meg igazán románul.
- Azért nehéz, mert személyes ugyan a jelenlét, de nem csak önmagunkat képviseljük, hanem a csapatot is – fogalmaz Adorjáni Panna. - Minden szöveg, ami az előadásban elhangzik, a próbafolyamatban végzett gyakorlatokból született. Minden nap más hozott bemelegítő feladatokat, egyfajta rotációs rendszerben dolgoztunk.
Magyar óvodába, általános és középiskolába jártam, aztán kerülten a románnak számító művészeti egyetemre Kolozsvárra – emlékezik Csala Hermina. Ott nagyon befogadóak voltak.
Jó helyzetekből jövünk, ahhoz képest, hogy milyen történeteink lehetnének – teszi hozzá Adorjáni Panna. - Ez a nagyszüleink traumája volt, mi ennek a poszt traumatikus hatását érezzük igazából. Nem a trauma emlékétől szenvedünk, hanem a traumatizált családjainktól és attól, amit ők ránk hagytak. És attól a rendszertől, ami emiatt a trauma miatt született.
De azért megjelennek felkavaró gyerekkori emlékek az előadásban, például épp Adorjáni Panna mesél el egy iskolai konfliktust, amit ötödikesként élt át.
- Persze a mi életünkre is hatással van a kisebbségi lét, de talán mégis van bennünk egy olyan jellegű nyitottság, vagy frissesség, amely az előző generációkban ezzel a kérdéssel kapcsolatban még nem lehetett meg – teszi hozzá. - Olyan nincs közöttünk, akinek nagyon halvány gyerekkori élményen túl más emléke lenne az 1989 előtti romániai eseményekről. Mi már tényleg egy másik generációhoz tartozunk.
A produkciónak ezzel együtt felkavaró a hatása.
Sokan odajönnek hozzánk az előadás végén és megölelnek – mondja Bogdan Olarson .
Fontos szerepet kap a zene, az egyik csúcspont, amikor egy román és moldvai csángó népdal egymásba ér egy duett erejéig. Egyszerre fájdalmas, felemelő és költői. Az előbbi egy szerelmi dal két madár metaforájára, a másik pedig arról szól, hogy mi történik ha idegenek közé megy valaki.
- A szüleim számára inkább az volt traumatikus, amikor a kilencvenes években Magyarországra jöttek munkát keresni és elutasítással találkoztak – meséli Csala Hermina.
- Reméljük, hogy minél több helyen és többször tudjuk játszani,
El szeretnénk vinni olyan helyekre, illetve megmutatni olyan embereknek, akiket mélyen érint ez a téma – fogalmaz Ötvös Kinga.
A legfontosabb, hogy végre tudjunk komolyabb konfliktusokról is nyugodtan és megfontoltan beszélni – talán ebben segíthet igazán ez az előadás – jegyzi meg Bogdan Olarson.
