Karig Sára, ha rajta múlt, mindig az események fősodrában mozgott. Szegedi diákként szoros kapcsolatba került Szentgyörgyi Alberttel és családjával, megismerkedett az egyetem tehetséges fiataljaival: Radnóti Miklóssal, Tolnai Gáborral, Ortutay Gyulával. A második világháború idején először a lengyel menekülteket, később az angol hadifoglyokat segíti, majd zsidó gyerekek mentésében vesz részt, igazolványokat hamisít, élelmiszert, gyógyszert szerez a rászorultaknak – később a Jad Vashem méltán tüntette ki a Világ Igaza címmel. A háború után a szociáldemokrata párt aktivistája, s a kékcédulás választások elleni tiltakozása is szerepet játszott abban, hogy a szovjet hatóságok elhurcolták, s közel hét évig – tárgyalás és ítélet nélkül – főként egy vorkutai munkatáborban dolgoztatták.
A szerencse lánya, mint önmagát nevezi? Vorkuta az északi sarkkörön túl fekszik, a tél szeptembertől júniusig tart, a szörnyű hideg, a megerőltető fizikai munka és a lelki stressz aláássa Karig Sára egészségét, vészesen lefogy, súlyos műtéteken esik át, haza már gyakorlatilag rokkantan érkezik. Senki sem csodálkozhatna tehát, ha hátralévő életében szívből gyűlölne bármit, ami a szovjet rendszerre, az oroszokra emlékeztetné. Ilyesmi azonban roppant távol áll tőle: az oroszokra egy rossz szava sincs, fejtegetéseiben megértéssel övezi őket, a nyelvüket és kultúrájukat pedig kifejezetten szereti. Néha úgy beszél a lágeréveiről, mintha a sorstól kapott volna egy különös lehetőséget egyedülálló tapasztalatok szerzésére.
Ez a tolerancia már önmagában is meglepő, az pedig gondolkodásmódjának már tényleg egészen kivételes sajátossága, hogy hazajövetele után felvételét kéri az MSZMP-be, mondván: „Vorkuta után mindenki azt hitte, aki valaha is ült börtönben, hogy ez neki jogot ad arra, hogy hozzám eljöjjön, és azt mondja, hogy ’mi’. Tekintettel a jólneveltségemre, nem mindenkinek mondtam azt, hogy a börtön nem alibi.” A súlyos megpróbáltatás – világnézeti és erkölcsi szempontból – nem teremthet közösséget, a szenvedés semmikép sem lehet a gyengébb teljesítmény, a hitványabb minőség menlevele. Korán kialakult, tudatosan vállalt baloldaliságát élete végéig következetesen megőrizte, sosem adta fel az elesettek iránti szolidaritást. A pártba való jelentkezése az egyéniség legbelső magjából fakad, s így távolról sem valamiféle konjunktúrához való igazodást jelez.
Életigenlését a legmostohább, legkilátástalanabb körülmények közepette sem veszíti el, magatartását szüntelenül valamiféle sztoikus derű jellemzi: „ez az én életem szintén, ha itt is kell leélnem és itt meg kell halnom, nekem akkor sem adnak más életet, ez van, és ezt nekem kell élni”. A sok-sok rossz között, miként erre konkrétan utal, a parányi jót is képes értékelni. Emlékei ennyiben különböznek a horrorisztikus Gulag-történetek jól ismert változataitól. Az pedig, hogy egészségének maradandó károsodása ellenére mégiscsak túlélte a sarkköri munkatábort, részben bizonyosan ennek a példaszerű – egyenesen csodálatra méltó – mentalitásnak köszönhető. Karig Sára tehát valamiképpen mégiscsak „a szerencse lánya” volt.
Az ilyen jellegű könyv évszámok, események, nevek sokaságát tartalmazza. Az alapanyag, a szalagra rögzített élő beszéd pedig szükségképp tartalmaz ismétléseket, szeszélyes témaváltásokat, nem mindig egyértelmű utalásokat. Szerkesztés, bőséges filológiai apparátus nélkül tehát a szöveg egyszerűen kezelhetetlenné válna. Ezért külön is kiemelendő, hogy a sajtó alá rendezés, a jegyzetelés nagy munkáját Schmal Alexandra végezte.
Infó:
Karig Sára: A szerencse lánya
Magvető, 2019)
