Hollywood nincs mellettem.
Legalábbis nem ezekben az időkben. Nézzük például – az első filmek egyike, ami elé hárman ülünk le Dusival a sok Nyuszi Péter és Pocoyo után – a Télaput. Karácsony első napja van, körülöttünk a kibontott játékok, csak a fán lévő világítás ég, szóval giccsesen meghitt a hangulat, amikor feltűnik valami, ami eddig nem is nagyon érdekelt. Ebben a teljesen ártatlan vígjátékban. Az, hogy Charlie mostohaapja, az elképesztően ízléstelen pulóverekben mászkáló pszichiáter, ez a teljesen mellékes, folyton vigyorgó karakter mennyire kiábrándító. Mennyire ostoba. Már a puszta léte is. Próbálja a maga röhejes elveit érvényesíteni Charlie nevelésében, miközben minden képkockán látványos vereséget szenved a Tim Allen alakította biológiai apától. Naná, hiszen ő lesz a Télapu. Miközben Neal, a pszichiáter még Krampusz-vizsgán is megbukna.
Fészkelődöm a kanapén, s félszemmel Dusit lesem, hogy mi jön le neki ebből. Ő persze Télapunak drukkol (naná, hiszen én is azt teszem), és szerencsére egyszer sem mond olyat, hogy Te, Zsiga, ez a Neal olyan gáz! Vagy: Milyen jó lenne, ha Charlie Télapuval maradna! Netán: Ennek meg kellene tiltani, hogy apa legyen!
Aztán még el sem illan a kétségbeesésem, amikor egy másik csatornán vetíteni kezdik a Megjött apucit. A család életében egy nap felbukkan az übermacsó, vér szerinti apa Mark Wahlberg kigyúrt képében, amit a nevelőapa, a könyvelőképű, hivatalnokagyú, puhány anti-férfi (Will Ferrell) csak pislogva néz. Korábban – amikor Dusi még sehol sem volt – már láttam a filmet a mozikban, s persze hogy én is Wahlbergért voltam oda, ezerszer lettem volna ő, mint a nyámnyila, nyálas Ferrell, akit ráadásul még színészként sem tartok nagyra. Most viszont azon kapom magam, hogy neki szorítok, próbálom felfedezni a rejtett jó tulajdonságait, hogy mennyire rajong a családjáért, a megörökölt gyermekeiért, mennyire igaza van a nevelési kérdésekben, és próbálom nem észrevenni, hogy mindez miként olvad el Wahlberg mindent megengedő árnyékában. Mintha a vitaminok nagyszerűségéről szónokolnék a cukrászdában. Szerencsére ezt a filmet Dusi már nem nézheti, így csak én izzadok a kanapén, míg el nem kapcsolok. Méghogy vígjáték! Ez kész tragédia. Mármint a béna mostohaapák szemszögéből.
Persze legyinthetnék is, hogy de hát mi köze az álomgyárnak a magyar rögvalósághoz! A mi életünkhöz. Mit tudhatnak ők egy magyar nevelőapa életéről? Egyáltalán a szülőségről? Aki kicsit is belekóstolt ebbe, tudja, hogy nem egy délután a Disneylandben. Illetve van ilyen része is. De a többi: szabályok, rendes beszéd, korlátok, alkudozás és spenót. És akkor még jön a vég nélküli „léccilécci”, vagy „jajmárzsiga”, és a nap végén már csak az tűnik fel, hogy azt is megengedtük, ami eszünk ágában sem volt. Mikes Kelemen-effektusként kártyavárként dől össze minden pedagógia. A szülőség java része takarítás, rendrakás, és bizonyos dolgok állandó ismétlése. „Mit mondunk a bácsinak?” „Hogy is mondjuk ezt szépen?” „Na, miért kell fogat mosni?” És a csöndes fohász, hogy tán csak megmarad majd valami mindebből a kamaszkor után is. Nem radírozza le az iskola, a barátok, a kinti világ.
És közben, hogy is mondjam, én sem vagyok nagyon fotogén. Vagy filmogén. Író vagyok (nem egy Esterházy vagy Krasznahorkai), hírlapíró, szerkesztő. Kákán a csomó. Vagy lásd még: borongó bölcsész a félhomályos kocsmában. Hol van ez a tévében megszerezhető tizenöt perces hírnévtől? A csiricsáré celebségtől? Hát mivel villoghatna a gyerek? Hol van ebben a főszerep lehetősége? Ez tiszta nealség és ferrelség. Pszichiátria és könyvelés. Úgy száz évvel ezelőtt, Móricz vagy Kosztolányi korában talán még nem hangzott volna ilyen menthetetlen lúzerségnek az írói lét (bár akkor is inkább dzsentri lettem volna). Max léhaságnak, de még járt vele valami tekintély. És honor. Miközben a másik oldalon ott áll a vér szerinti apa egy Lego-tenger közepén. És még a füléből is forró csoki folydogál édes kompenzáció gyanánt. (Tudom én, az elvált apák dolga sem könnyű.)
Így feküdtem le, zúgó fejjel, pokolba kívánva minden filmet. Aztán reggel a cuccogó cumival megjelent Dusi, és ahogy az lenni szokott, az első útja hozzám vezetett. Valahogy így alakult ki. Reggel és betegség idején, főként ha kórházba kell menni, ügyeletre, szúrni vágyó orvos bácsihoz/nénihez, akkor jobban szereti, ha az én ölemben ül. Átfonja a karját a nyakamon, és az álomszagú fejecskéjét belefúrja a váll gödrébe. Ott lebeg egy kicsit még álom és ébrenlét között. Nem sok idő ez. Talán ha lemérném, magam is meglepődnék, hogy milyen rövid. Mégis azon pillanatok egyike, amikor helyrezökken a világ. Amikor csak a tökéletesség létezik. Amikor kiteszem az utolsó pontot egy nagyobb szöveg végén. Amikor – Örkény szerint – akár a vízen is megpróbálhatnánk járni. Ez nem a vasárnapi apák pillanata, hanem az öltöztetéssel, rendrakással, főzelékkel bajlódóké. A célba érés öröme. Aztán úgyis elkezdődik a nap, jön sorra a „tedd le”, „ne edd meg”, „köszönj szépen”, „ne üvölts annyit”, és este Hollywood. De reggel miénk az egyperces főszerep.
