Vadászházba telepítették a Bánk bánt a Katona József Színház Kamrájában. Itt múlatja az időt és falja fel egymást az elit. Nincs kastély, Kálmán Eszter díszlettervezőként nem tervezett ódon falakat, jelmeztervezőként veretesen nehéz ruhákat. És fuccs az öblös hangú szavalásnak is, amitől annyit szenvedhettünk a Bánk bán és más klasszikus drámák előadásai közben.
Ebben a produkcióban nem élnének meg az úgynevezett hősszínészek. Tarnóczi Jakab rendező hőstelenítette Katona József darabját, ami gyakran megosztó volt, sokan kezelték nagy nemzeti drámaként, rengetegen unták kötelező olvasmányként, és most is találkoztam olyan kollégával, aki azt mondta, hogy hát azért egy kecskeméti hivatalnok művétől olyan sokat nem lehet várni. Szerintem Tarnóczi méltán várt tőle sokat, a Bánk bánban, ha jelentős dramaturgiai buktatókkal is, benne van az élet sűrűje, benne az a közép-kelet európai állandósult érzés, hogy örökkön örökké a fejünkre telepszik valaki, állandóan ki vagyunk szolgáltatva, és a zavaros viszonyok, a gyűlölködés közepette, lavírozásra, küzdelemre van szükség a létezéshez, a megmaradáshoz. A sok harc, az egyfolytában résen levés, a csaknem leállíthatatlan háborúskodás torzítja a személyiséget. Azt hiszem Tarnóczit az izgatta a legjobban, hogy nem alakulnak már ki nagy formátumú hősök, tipródó emberek vannak, akik reménytelenül igyekeznek boldogok lenni, de ez még a társadalmi ranglétra legtetején lévőknek sem sikerül.
Bányai Kelemen Barna a kezdetektől nem egy tettre kész Bánk bánt játszik, nem olyan embert, aki tudja, merre vezesse az országát és a magánéletét, hanem inkább tipródó, vívódó értelmiségit, aki gyötri magát rendesen, hogy mi célravezető, mi etikus, cselekedhet-e értelmesen? Kicsit úgy mondja a monológját, mintha Hamlet lenne, ki is áll a zsarnok királyné mellett meg nem is, hisz is a feleségének, Melindának, hogy nem csalja őt Ottóval, a királyné öccsével, meg nem is. De ebben a rendezésben azt látjuk, hogy Melinda éppen buzgón simogatja Ottót, miközben mentegetőzik a neki szemrehányást tevő Bánk előtt, ami jól jelzi, hogy mennyire elharapódzott a farkasvakság, mennyire le lehet tagadni a nyilvánvaló tényeket és milyen nehéz megbízni bárkiben is. Pálos Hanna nem kifejezetten romlott nőt ad Melindaként, de nem is szűzies Oféliát, hanem olyan valakit, akit óhatatlanul megfertőz a közeg, bármennyire is tiszta volt valaha a lelke. Dér Zsolt Ottója pedig azt érzi, hogy felső kapcsolatai miatt neki mindent szabad, de mégis határozatlan, pipogya, ezért van szüksége az ügyeskedő, haszonleső Biberach jónak hitt, rossz tanácsaira. Kovács Lehel tenyérbe mászó fickót ad, akinél a hazugság rutin, alapjárat, gonosz, kárörvendő fintora leleplezhetné, hogy homlokegyenest mást mond, mint amit gondol, de hát a farkasvakság országában ki vesz észre ilyen „finomságokat”? Ez itt a gazemberek eldorádója. Meg a zsarnokoké és az ő fiók-zsarnokaiké.
Szirtes Ági Gertrudis királynéként rezzenés nélküli arcú sátán. Ha mégis rezzen az arca, az nem sok jót jelent. Metszően okos, rideg tekintetű asszony. Ő formátum, nem véletlenül ül a trónon, ő képes olyan vasmarkú lenni, ami elég az ország irányításához. Német ugyan, és ez már önmagában elég ahhoz, hogy bőven akadjanak, akik gyűlöljék. És persze az idegengyűlölet manapság óhatatlanul hangsúlyossá válik, miközben ő rá is szolgált vastagon, de ennek semmi köze a németségéhez.
Nem véletlen, hogy a remek díszlet képes szorongatóan zárt térré válni, ugyanakkor mozaik jellegű a vadászház fala, és a mozaikkockák nyithatók-zárhatók, ezért bármelyik mögül előbukkanhat, bármelyik mögött eltűnhet bárki, ami örökös bizonytalanságérzést okoz. Megfigyelhető, lehallgatható akárki, senkinek soha nem lehet nyugta, fenyegető a légkör. Tarnóczi már Az eltört korsó salgótarjáni előadásában is ilyen elviselhetetlenül fenyegető légkört teremtett. Mohácsi János fiatalkori, heuréka-élményt jelentő, kaposvári rendezésében pedig temérdek vérrel teli horror lett a Bánk bánból, amiben mindenki lúdbőrözhetett a rettegéstől, és tömegverekedésbe menően elszabadultak a gyilkos indulatok. Vidnyánszky Attila, szerintem legjobb Nemzeti Színházbeli előadásában, ő, aki közel került a hatalomhoz, a hatalom szenvedélyes, pontos, rémisztő természetrajzát adja a Bánk bánnal, kicsit talán belülről is ábrázolva ezt a képet. Érdekesség, hogy ifjúként, a beregszászi színházban, akkor még totálisan kívülről, T. S. Eliot Gyilkosság a székesegyházban című darabjával ezt már remekül megmutatta.
A hatalom természetrajza Tarnóczinál is jelen van, de azért őt ennél jobban izgatják az emberi viselkedésmódok. Hogy például mi megy végbe a cselekvésképtelen Bánk bánban ahhoz, hogy végül mégiscsak a sarkára álljon, alaposan beolvasson a királynénak és még meg is fojtsa. Feszültségtől szikrázó jelenet, ahogy a trónon cövekelő királynénak mondja a magáét, az pedig nem akarja hinni, amit hall, felségsértésként kezeli a szavakat, a támadó, fenyegető hangsúlyokat, visszatámad, az utolsó pillanatig nem akarja elhinni, hogy ez megtörténhet, és hogy itt a veszte. Hogy az elviselhetetlen mennyiségű gazemberségnek már következménye lesz. Hogy annyi tűrés után eljött az idő, végzetesen átszakadt a gát. Izgalmas szituáció az is, amikor Bánk még nem érzi azt, hogy át kell szakadnia. Nem is néz Tiborcra, totálisan a maga magánéleti válságával van elfoglalva, amikor a derék öreg, Bezerédi Zoltán kiváló alakításában, sorolja a panaszait. A személyes panaszok az ország panaszaivá válnak, de Tiborc csukott fülekre és fitymálva átnyújtott, visszautasított, megalázó alamizsnára talál. Dankó István Petur bánja nem jut tovább a forró fejű hőbörgésnél. Takátsy Péter Mikhál bánja és Rajkai Zoltán Simon bánja szinte bohózati kettős, mire észbe kapnak, hogy mi történik körülöttük, már késő. Rujder Vivien Izidórája is későn veszi észre, hogy menekülni kellett volna innen. Elek Ferenc parádés II. Endréje mulatságos papucsférj, tehetetlen bábkirály, sírva fakadó anyámasszony katonája. Hogy ő semmit nem rak majd rendbe az ország ügyeiből, az garantált. A királyné pedig halott, bár alakja, szellemisége kísért, nem véletlenül látjuk közszemlére téve, üvegkoporsóban.
A befejezés érezteti, hogy vesztével még nagyobb káosz, gyűlölet, fejetlenség jöhet, nem látni országvezetésre alkalmas erőt. Szép jövő.
