Nem lennék a hazai mezőgazdaságban dolgozó ukrán, mongol, indiai és ki tudja még honnan érkezett vendégmunkások helyében. Még néhány év, és öldöklő küzdelem alakulhat ki a keletiek, távol-keletiek és a Nyugat-Európából érkezők között a dinamikusan fejlődő magyar nemzetgazdaság egyik húzóágazatában, a mezőgazdaságban a munkahelyekért. Legalábbis, ha Orbán Viktor miniszterelnök Temesváron, a romániai forradalom 30. évfordulóján elmondott beszédének víziója megvalósul, és 2030-ra Európa első 5 országának egyike leszünk, ahol „az okoz majd fejtörést, mit kezdjünk a Nyugat-Európából érkező munkavállalókkal”.
A rajongók lelki szemei előtt talán már feltűntek a nyugatról kelet felé kígyózó végeláthatatlan autóoszlopok, amint az ígéret földjére, Magyarországra igyekeznek a jobb élet reményében. A beözönlő nyugat-európai tömegből majd a magyar gazdák is kedvükre válogathatnak, hiszen nagy a hiány az élőmunka-igényes ágazatokban.
Már csak néhány apróságot kell megoldani, például hogy végre újra elérje a magyar mezőgazdaság az 1989-es teljesítményét. Szintén csipcsup ügy, de újra el kellene jutni oda, hogy nettó sertés hús importálókból - úgy, mint a régi szép időkben - exportőrök legyünk. Nem ártana aztán az évek óta ígérgetett öntözési reform programot legalább elkezdeni. És így tovább.
A lengyel mezőgazdaság már az almától a pontyig jó néhány terméket illetően Európa meghatározó szereplőjévé vált az elmúlt évtizedekben. Igaz, ott a gazdák szövetkeztek, korszerű feldolgozóipart és értékesítési hálózatot építettek ki. Magyarországon egyik sem sikerült. Egyelőre az is megoldhatatlan feladatnak tűnik, hogy ne az egyre távolodó hátukat nézzük, hanem a tarkójukra lihegjünk.
Itt most még nem az okoz fejtörést, mit kezdjünk a Nyugat-Európából érkező munkavállalókkal, hanem hogy mit kezdjünk a kivándorlókkal, ingázó magyar vendégmunkásokkal, hogy itt legyen olyan jövőképük - az agráriumban is -, amitől majd nem fognak vándorbotot.
Addig pedig marad a parasztvakítás.