Mely fotó, sorozat, vagy fotográfiai esemény, kiállítás volt ön szerint művészettörténeti jelentőségű az év során?
Kincses Károly, fotómuzeológus: A Magyar Nemzeti Galériában rendezett Fortepan kiállítás volt a legfontosabb az évben. Tizenöt évig voltam a fotómúzeum igazgatója, előtte öt évig állami múzeumban a fotógyűjtemények vezetője, és azt gondolom, a fénykép nem arra való, hogy bezárják egy raktárba és csak néha lehessen megnézni. A fotónak az a lételeme, hogy újra és újra szem előtt és használatban legyen. (Olyan ez, mintha egy író kéziratát nem nyomtatnák ki, csak beraknák az irodalmi múzeumban egy jól őrzött szekrénybe; a mű nem teljesíti be feladatát, hogy mindenki olvassa.) A Fortepan ez utóbbit csinálja egy évtizede, és úgy vélem, emiatt a jelenleginél több támogatást érdemelne.
Pályi Zsófia, fotográfus: Az év talán egyik legjelentősebb eseménye a Minden múlt a múltam című kiállítás volt a Magyar Nemzeti Galériában. Művészettörténeti jelentőségű, hogy a Fortepan gyűjteményéből építkező tárlaton a privát fotó ilyen volumenű és szakmailag elismert térben jelenhetett meg, átlag emberek szemszögéből bemutatva a huszadik századot.
Szarka Klára, fotótörténész, kurátor: Ennek megítélésre alkalmatlan vagyok, inkább csak azt mondanám el, szerettem többek között a Capában Hangay Enikő, Erdei Krisztina és az Urbánok tárlatát, a Manóban a Prokudin-Gorsky-kiállítást, Faur Zsófinál Gáti Gyuri barátom újabb bemutatkozását. És szívügyem volt a Távlatok a Kiscelliben, illetve a modemes Mélyáramok kiállításunk, amit Somosi Ritával közösen jegyzünk.
Szebeni András, fotóművész: Márciusban kórházban voltam épp, amikor Keleti Éva hívott, hogy elmondja, én kaptam meg a Capa Központ által 2018-ban alapított Fotóriporteri Életműdíjat. Ültem a kórházi ágyamon, és ez valami hihetetlen érzés volt. A díjátadó április 4-én volt, s egybeesett a Magyar Sajtófotó Pályázat kiállításával. Nem tudom, a kiállítás bekerül-e a művészettörténet nagykönyvébe, de tény, hogy erős anyag volt. Nagyon jó látni, hogy jön fel egy tehetséges, kreatív, fiatal nemzedék. A díj és a kiállítás együtt felemelő élményt jelentett.
Urbán Ádám, fotográfus: A „Minden múlt a múltam” című Fortepan kiállítás a Magyar Nemzeti Galériában volt művészettörténeti jelentőségű számomra a 2019-és év során.
Mi hiányzott önnek az elmúlt év fotográfiai felhozatalából?
Kincses Károly: Az a legnagyobb problémám, hogy miképpen Magyarországon minden, úgy a fotográfia is két részre szakadt, és ezek kiásták egymás között az árkokat: egyre szélesebb árkok vannak, amelyek között nincs átmenet, nincs kooperáció, nincs intézmények és kiállítóhelyek közti párbeszéd. Ehelyett, akinek épp csurran-cseppen valamilyen pénzecske a gazdagok asztaláról – mert nem fontos a fotográfia Magyarországon – az valamit éppen megcsinál. Nincs koncepció, nincs összedolgozás, nincs együttműködés. amitől jó lehetne. Vannak jó dolgok, de az egész nem jó.
Pályi Zsófia: Nagy személyes bánatom, hogy a hazai fotókiállítások még mindig főként csak a szakmabelieket és közeli barátokat mozgatják meg. Szívmelengető lenne látni, hogy a hétvégi plázázás helyett sok család inkább egy fotókiállítás meglátogatását tűzné ki célul. Sajnos ettől még messze vagyunk. Habár Bécsben, Párizsban, Londonban ez mindennapos.
Szarka Klára: A nagy magyar analóg életművek bemutatása, bár Keleti Éva retrospektívjét épp láthatjuk a Műcsarnokban. De ezek az életművek már évek óta hiányoznak szerintem. S nemcsak a bemutatásuk, hanem a megőrzés, feldolgozás is. Sok pénz kellene hozzá és sok-sok munka.
Szebeni András: Van egy gyönyörű ház a Nagymező utcában – a Mai Manó Ház –, amelyet jelenleg a Magyar Fotóművész Szövetség bitorol: azért mondom így, mert a jelenlegi elnökség minőségen aluli, tele van vér-dilettánsokkal, ráadásul megindult egy olyan lobbi, amelynek keretében amatőrökkel töltötték fel a szövetséget. Felháborítónak tartom, hogy Európa egyik legszebb fotográfiai kiállítóhelye jelenleg ott áll kiüresedve, programok és látogatók nélkül, mert az elnökség brutálisan lebombázta a szövetséget.
Urbán Ádám: Dillon Marsh klímaváltozással kapcsolatos konceptuális fotósorozataihoz hasonló anyagok hiányoztak nekem az elmúlt év fotográfiai felhozatalából, úgyhogy el is kezdtem egy ilyen jellegű projekt megvalósítását.
Mi nevettette/ríkatta meg, dobta fel/dühítette a legjobban az elmúlt év fotói, sorozatai, vagy a fotográfiai események, kiállítások közül?
Kincses Károly: A legtöbb érzelmet belőlem Sylvia Plachy Dalok fekete-fehérben című, Műcsarnokban rendezett kamarakiállítása váltotta ki, nem csak azért, mert a képeiben ott rezeg a lélek – mindegyik képe olyan, mint egy jól megírt novella, hosszasan el lehet előtte ácsorogni, és folytatni vagy befejezni a történetet –, hanem azért is, mert ismerem őt harminc éve, és mértéktelenül konzekvens és következetes a pályája. Mindig csak azt és csak úgy fényképezi ahogy ő azt igaznak és a lelkéből lelkedzőnek találja. Ez számomra nagyon átjött.
Pályi Zsófia: Nagyon közel állnak hozzám megközelítésben a fiatal brazil fotográfus, Luisa Dörr képei. Egyszerre megmosolyogtattak, lenyűgöztek és elgondolkodtattak a bolíviai őshonos, sokrétegű szoknyában birkózó nőkről (Flying Cholitas) készített fotói; amik az Instagram oldalán pörögtek elém, a gyönyörű Andok tájain készítette őket és a National Geographicban is megjelentek. A fényképeken túl érdemes megnézni a harcokról készült videókat is.
Szarka Klára: Már évek óta őszinte örömet okoz a Hemző-díj megszervezése. Úgy érzem, ebben minden résztvevő a legjobb énjét adja. Nincs acsarkodás, irigység. Köszönet az önzetlen munkáért és támogatásért mindenkinek.
Szebeni András: Már ötödik éve szervezek egy műhelyt a fotográfus kollégáknak, amelyet mindig az adott helyszín után neveztünk el Szegedi Műhelynek, Tapolcai Műhelynek stb. Az elmúlt öt év során készült képekből jött létre a Hunguest Hotels Fotográfiai Gyűjtemény, s időközben a csapat titkos szavazással át is keresztelte Szebeni Műhelynek ezeket az eseményeket. A Magyar Nemzeti Múzeumban lesz egy kiállítás az öt év munkáiból, s emiatt nem tudom, hogy sírjak vagy nevessek igazán. Hálás vagyok, hogy a kulturális sivatagban létre tud jönni egy ilyen kiállítás. Szintén meghatott az idei évben a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban bemutatott Makk Károly kiállításom iránti hatalmas érdeklődés. Valamint kiemelném még a Kolta Galériában Gaál Zoltán Kék szemmel című kiállítását: a bemutatott képek Japánban készültek Bozóki Dezső sorhajóorvos képei alapján. Eszméletlen az a világ, amit ez a hajóorvos lefényképezett, ennek eredt a nyomába Gaál Zoltán, és ezt adaptálta.
Urbán Ádám: Az elmúlt év fotói, sorozatai közül, Barakonyi Szabolcs bangladesi ikrek szétválasztásáról készített fotósorozata erőteljesen hatott rám.
