Azt nyilatkozta korábban, hogy a filmtörténet legfélelmetesebb karaktere Heath Ledger Jokere A sötét lovagban. Persze, ha nem számolja a saját alakítását a Jack Reacherben. Adódik a kérdés: látta az új Jokert?
Nem, de nem is nagyon vágyom, hogy lássam, mert Heath Ledger lenyűgözött a karakterben, misztikus és titokzatos módon alakította Jokert. A világon senkinek sincs megoldóképlete arra, hogyan kell gonoszt alakítani, az én privát megoldásomról tudok beszélni: nálam ez egyfajta performativitást (cselekvés általi jelentéstulajdonítást) jelent. Amikor megkerestek a Jack Reacher producerei – köztük Tom Cruise –, azért vállaltam a szerepet, mert pontosan tudtam, meg tudom oldani azt, amit kértek tőlem: legyek annyira félelmetes a nézők szemében, amennyire az csak lehetséges. Aztán a tesztvetítések során rájöttek, hogy komolyan vettem a felkérést és a reakciók alapján kétszer is rövidítettek a játékidőmön. Nem értették: kerültem a fizikai erőszakot, nem volt, szex, nem káromkodtam. De a tesztközönségben majdnem mindenki azt reagálta: túl félelmetes vagyok.
Ezek után most ismét gonoszt alakít a Mandalóri című Star Wars-sorozatban, amely most fut nagy sikerrel.
Nem, nem hívnám a karakterem főgonosznak. Sokkal inkább olyannak, mint akiben nem érdemes megbízni. Tudja: olyan, aki bérgyilkosokat küld másokra. Egyezzünk ki abban: egy sötét tónusú figura.
A Star Wars egy egészen más közönséggel fogja önt összehozni.
A közönséggel sajnos nem, mert ez egy streamingsorozat, és szinte soha senkivel sem fogok találkozni. Egyetlen kivétel volt: amikor a Disney rendezett egy gálavetítést Hollywoodban több mint ezerkétszáz embernek. A hatvan százalékuk fiatal volt, akiket különböző Star Wars rajongói klubok delegáltak. A vetítés közben eszembe jutott Észak-Korea – mert én korábban forgattam ott is –, ahogy az élet minden része megkoreografált: ha megjelenik a vezér, akkor mindenki szalutál. A gálán is majdnem így volt, csak amikor megjelent egy ismerős karakter, akkor nem szalutáltak, hanem az őszinte öröm és rajongás tört a felszínre. Igaza van! A Star Wars közönsége nagyon más, mint az én rendezéseimé. Mindemellett igencsak jelentős része a filmtörténetnek, így nem bánom, hogy ebben az univerzumban végül is széljegyzet vagyok. Nagyon bizarr érzés, hogy egy életmű után a Star Wars-nak köszönhetem, hogy ha nyilatkozok valamit, akkor azon ötvenmillió ember kezd el beszélgetni világszerte.
Ha már szóba hozta a streaminget: rendezőként mi a véleménye a Netflixről és társairól?
Elkerülhetetlen, hogy letarolják a teljes piacot. Akik ellenállnak, már nem fogják sokáig ezt az attitűdöt tartani, mint mondjuk a cannes-i fesztivál, amely kizárta a versenyből a Netflix filmjeit. Imádom a mozit, a celluloidot, ez az én fiatalkorom kitörölhetetlen része, de nem vagyok az a nosztalgiázó típus.
Akkor öntől ne várjunk olyat, hogy mondjuk beszól a Marvelnek.
Scorsese magáénak érzi a vitát, én nem. Alapvetően azt gondolom, hogy felesleges arról beszélni, hogy film és film között mi a különbség. Viszont egy kedves színésznő barátomnak van egy tizennégy éves lánya. Beszélgettem vele, hogy miket nézett mostanában moziban. Azt mondta, hogy ott semmit, mert nem jár oda. Sőt, a barátnői közül senki sem. Miért? – kérdeztem meghökkenve. Az egyik ok: sötét van. A másik: sok az idegen ember. Nagyon lesújtó volt ez a válasz, amit muszáj komolyan venni. Mint amikor rendezőnek készülő diákjaim azt mondják, hogy nem olvasnak könyveket. Pedig a filmezés alapja az olvasás, az olvasás és az olvasás.
Kifejtené?
Nem. Ez egy olyan tanács, amit gondolkodás nélkül el kell fogadni.
Na jó, de ön professzori szinten van az antik görög és latin nyelvben és kultúrában.
Ez a hátterem. Ezen keresztül értettem meg a világot, hogy miért alkotok, vagy éppen mi most miért beszélgetünk. Az emberek zöme azt mondja: megőrült a világ. Pedig csak tudatlanok vagyunk. A múlt ismerete nélkül a jelen felfoghatatlan.
Cannes-ban idén a mesterkurzusán is az olvasás mellett érvelt. Sőt, azt mondta, hogy senki filmje sem hatott önre.
Mert nincs rá szükségem. Képekben gondolkodom, amelyeket nem kell, hogy más filmek „jóváhagyjanak”. Nincs olyan, hogy „elfogadott vagy előírt” módszer. Ez egyébként sokkal erősebben van jelen az operarendezéseimnél. Úgy állítottam színpadra az első produkciómat, hogy előtte sosem voltam nézőként operában. Gyerekkorom óta hallgatom az operákat lemezről és a fantáziámban világok teremtődtek meg ennek hatásaként. Azóta voltam már többször, amit láttam, brutálisan kiábrándító volt. A trendeket követi mindenki, ez pedig semmitmondó, rettenetes színpadra állításokat eredményez. Még jó, hogy sosem volt a közelemben ablak, mert tuti kiugrottam volna.
Azért van, aminek úgy szívből örül?
Vannak a digitális kornak előnyei is: épp most számoltam össze, hogy ötvenöt filmem fellelhető az interneten így vagy úgy. Ennek a következménye, hogy manapság tizenöt éves fiataloktól kapok emaileket, hogy épp most nézték meg a Kaspar Hausert és lenne egy pár kérdésük. Ezt a filmemet 1974-ben mutatták be. Az új rajongóimnak akkor még talán a szülei sem fogantak meg.
Ez is a Mandalóri miatt van?
Nem, ez már több éve zajlik. Nagyon sok tizenöt-tizenhét éves fiatal fedezte fel a filmjeimet. Ha a Star Wars miatt jönnek még többen, az sem baj.
Akkor én is megpróbálkozom egy lelkes, érdeklődő kérdéssel: az életművében nagyon fontos szerephez jut a természet. Ez tudatos rendezői kézjegy?
Erre nincs tökéletes válaszom, de az biztos, hogy sokkal jobban működöm a szabad ég alatt. Éppen ezért eddig sosem forgattam stúdióban. Mármint rendezőként. Ne haragudjon, ennél mélyebb elemzéssel nem tudok szolgálni.
A világon szinte mindenhol megfordult. Egyéni alkotóként hogyan kezelte a hollywoodi sztárrendszert?
Ezzel pont nincs problémám. Mármint a sztárokkal. Például Christian Bale mindenre képes. Nem véletlen, hogy ilyen sikeres tud lenni. Tulajdonképpen a színészek a leglojálisabb alkotótársai a rendezőnek Amerikában. A Mocskos zsaru – New Orleans utcái esetében Nicholas Cage addig nem írt alá, míg velem nem állapodtak meg. Én ugyanezt mondtam a producereknek, így tulajdonképpen közösen felülírtuk a rendszert.
Klaus Kinskiről milyen emlékei vannak?
Forgattunk közösen pár filmet. Olyan fokú intenzitással dolgoztunk, hogy olykor tényleg veszélyes vizekre eveztünk. A filmszakma már csak ilyen. Kinski karakteres színész, de nem a legjobb, akivel dolgoztam.
Ki a legjobb?
Bruno S. (azaz Schleinstein), akivel a Kasper Hauseren dolgoztam. Ha a zsenit keresi, ő az.
Meddig menne el egy-egy film létrehozásának érdekében?
Nem vagyok hazardőr. De nálam a rendezés nem csak egy szakma, hanem életforma.
Életműdíjat kapott az Európai Filmakadémiától. Ezen elgondolkodott már?
Ugyan dehogy. Nézze, én egy dolgozó ember vagyok, nem szeretek visszatekinteni. A jelen a legfontosabb. Amúgy nem is értem, miért adnak életműdíjat olyan alkotónak, aki ugyanolyan aktív, mint negyven évvel ezelőtt. Vagy még aktívabb: idén három nagyjátékfilmet mutattam be. Nagyon intenzív életet élek. Sokkal jobb időzítés lett volna az életműdíj, ha akkor kapom meg, amikor már tolószékben gurítanak be a színpadra. Amúgy ezeknek a díjaknak semmi értelme, a filmjeim nem lesznek se jobbak, se rosszabbak tőle, mint ahogy a kritikáktól sem.
