Az ásotthalmi Sánta-rezidencián fél öttől indul az ébresztés, van olyan fiatal, akinek már 5:20-kor megy a busza. Sánta Lászlóné, Marcsi, a Szent Ágota Gyermekvédelmi Szolgáltató nevelőszülője az elmúlt 20 évben 23 gyermekről gondoskodott. Jelenleg is hat gyereket nevel, akik bár zömében kamaszok, ő ugyanolyan szeretettel készíti nekik a reggeliket, tízóraikat, mint régen. Ketten babakoruk óta élnek vele, de a többiek is nyolc éve vannak már nála. Az idősebb lányok 18 éves koruk után is szeretnének Ásotthalmon maradni, amire – 24 éves korukig, amíg tanulnak – van lehetőségük.
A család 17 éve költözött Ásotthalomra, egy 250 négyzetméteres házba, melynek nappalijában több tucat fénykép látható Marcsi fiairól, unokáiról, örökbe fogadott és nevelt gyermekeiről. Az asszony öt nevelt és egy saját gyermeke az egyik lakrészben él, míg két felnőtt fia már elszeparáltan a másik oldalon. A nappaliból nyíló két nagyobb, rendezett szoba most csendes, mindenki iskolában van.
Ugyan tőle soha nem fogadtak örökbe gyermeket, az elszakadás fájdalma neki sem ismeretlen. Több gyermeknél is sikerült ugyanis a hazagondozás, ami azt jelenti, hogy a támogatásával és az élete rendezésével a szülő idővel visszakaphatta gyermekét. „A mai napig emlékszem egy csecsemőre, aki 1400 grammal született és szinte azonnal hozzám került. Hét hónapot töltött nálam, mire sikerült a családnak olyan körülményeket biztosítani, ami már alkalmas volt egy baba számára. Boldogság látni újra egyesülni egy családot, akiknek segítettem talpra állni, hiszen a gyermek lelki fejlődésének is ez a jobb, de az elszakadás akkor is fájdalmas” – meséli Sánta Lászlóné, Marcsi. Az asszony Körösladányból származik, már ott is nevelőszülő volt, ott kellett először elbúcsúznia egy gyerektől. „Mikor költöztünk, volt egy kisgyermek, akit át kellett adni egy másik nevelőszülőnek. Két hétig voltak közös találkozók, barátkozás, átszoktatás, ami nagyon jól sikerült, így végül csak nekem potyogtak a könnyeim, mikor ott kellett hagynom őt. Hívtam is azonnal a tanácsadómat” – mondja Marcsi. Ugyan képzéseken tanulta, hogy pontosan hogyan is kell az átadást szakszerűen csinálni, arra, amit közben érez az ember, szerinte senki sem tud igazán felkészíteni.
Trauma nélkül
Az utóbbi hónapokban a sajtóban komoly visszhangot kapott néhány olyan eset, mikor nem a fent említett forgatókönyvek szerint zajlott az elszakadás, helyette egyik pillanatról a másikra, minden előzetes felkészülés nélkül, döbbenetes barbársággal szakították el a gyereket a nevelőszülőtől. „Bár nem a rendszeren belül dolgozom, meggyőződésem, hogy az esetek túlnyomó többségében megfelelően figyelembe veszik a gyermek érdekét és másképp zajlanak ezek az elszakadások is. De fontos, hogy felszínre kerüljenek a rossz példák is, hiszen ezeken keresztül lehet fejleszteni a rendszert” – hangsúlyozza Bátki Anna pszichológus. Szerinte egy rossz tapasztalat még nem feltétlen traumatizál, a baj az, hogy zömében olyan gyerekekről van szó, akik egyébként is sérülékenyek. Sokan éltek már át veszteségeket és bizonytalanságot. Nekik egy nem megfelelő átgondozás nehezen feldolgozható és fájdalmas élmény lehet, ami kihangsúlyozhatja a korábbi sérüléseiket. Hatására bizalmatlanokká, szorongóvá és dühössé válhatnak, később is nehezen kötődhetnek és úgy érezhetik, nem uralják az életüket. „Addig sem volt könnyű életük, sokan bántalmazottak vagy elhagyták őket, ezért kell nagyon figyelni, hogy jól előkészített folyamat legyen az átgondozás. Ezt általában megtervezik, és több barátkozós alkalom is van, ahol a gyerek, a nevelőszülők és az örökbefogadók találkozhatnak. Egy ilyen folyamat akár több hónapig is eltarthat” – mondja a pszichológus. Szerinte a nevelőszülőknek a gyerek életkorának megfelelő módon kommunikálniuk kell, hogy előbb-utóbb örökbefogadó szülők jöhetnek, ami egy nagyon pozitív dolog, nem kell tőle félni. Ez azért fontos, mert egy traumatikus elszakításban nemcsak a gyerek, hanem a nevelő- és örökbefogadó szülők is sérülhetnek, ezért kell figyelni a gyerek tempóját és érzelmi állapotát. A végső búcsú persze lehet szomorú, de ha jól csinálják, nem traumatikus.
Benzinkút akart lenni
Sánta Lászlónénak magának is problémás gyerekkora volt, éppen ezért tudja, milyen sokat jelenthet a nevelt gyerekeknek, ha mindennap odaül melléjük valaki, aki mesét olvas és elmondja nekik, hogy szereti őket. „Hiszem és remélem, hogy ha az ember odateszi a szívét és a lelkét, az ad valami pluszt a gyermeknek, bármennyi ideig is vagyunk együtt” – mondja. Munkája elismeréseként néhány hete az Országházban átvehette az Emberi Erőforrások Minisztériuma által a nevelőszülők munkájának elismerésére alapított Szent Anna-díjat is.
„Mikor úgy döntöttem, hogy belevágok, nevelőszülő leszek, azt mondogattam, szeretnék olyan lenni a gyerekeimnek, mint egy benzinkút, ahol megpihennek, feltöltődnek, és aztán újult erővel indulnak tovább. Amíg nálam van egy gyerek, addig az enyém, minden napunk úgy zajlik, mint egy átlagos család esetében, de ha arra kerül a sor, el kell engedni, hiszen nem örökbe, csak egy időre kapom őket, ajándékba” – mondja.
Szavait András Katalin, a Szent Ágota főigazgató-helyettese is megerősíti, mint mondja, a nevelőszülők célja nem az, hogy saját gyermekeik legyenek, hanem maga a segítségnyújtás, ami esetenként csak pár hónapig, máskor akár évekig tarthat. „Ugyan folyamatosan toborzunk, tény, hogy nem mindenkinek való ez a munka, a beszélgetések során olykor kiderül, hogy túlságosan megviselné a jelöltet az elszakadás. Mindig a felnőtt felelőssége, hogy tudatosan készítse a gyereket arra, bármikor elkerülhet tőle. Ehhez az kell, hogy egyfajta okos, tudatos szeretettel forduljon felé, hiszen nem láthatja, mennyi időt tölthetnek együtt és végső soron a gyereknek is az az érdeke, hogy egy olyan családba kerüljön, ahol ő a központ, akire évek óta várnak és nem jönnek-mennek körülötte más gyerekek” – mondja András Katalin.
Az elszakadás fájdalma
Egy-egy elszakadást nem csak a nevelőszülőtől elkerülő gyerek felé fontos megfelelően kommunikálni, hanem azok felé is, akik ott maradtak, hiszen nekik sem feltétlen könnyű feldolgozni azt, hogy egy társuk saját örökbefogadó családba, esetleg újra a vér szerinti szüleihez kerül, míg nekik maradni kell. „Volt olyan időszak, amikor nagy pörgés volt, jöttek-mentek a gyerekek. Ilyenkor szinte egymást gyógyítottuk azokkal, akik itt maradtunk. Az ő életükben ezek ugyanis óriási történetek, hiszen hónapokig, akár évekig éltek együtt valakivel, aki szinte fogadott testvérükké vált, és akitől el kell válniuk. Ez pedig nekik sem könnyű, de szerencsére mindegyik gyermek megtanítja, hogyan kell vele bánni” – meséli Sánta Lászlóné. Szóba kerülnek a nehéz helyzetek is, hiszen egy családjától elszakított, frusztrált, szomorú és dühös gyereket nem mindig könnyű megvigasztalni. „Nagyon sok türelem és szeretet kell ilyenkor. Volt egy magatartásproblémás fiú, aki három hónapig ütött-vágott mindenkit, többet ült a lépcső szélén, mint amennyit a többiekkel játszott, mert nem tudott velük kapcsolatot teremteni. Nagyon felemelő volt, mikor sikerült eljutni vele odáig, hogy békésen játsszon a többiekkel.”
A beszélgetés közben érkeznek haza a gyerekek is, először a nagyobb lányok futnak be, de megrettenve az idegenektől, hamar a szobájuk biztonságába húzódnak vissza. Idővel aztán ki-kijönnek egy szendvicsért vagy tenni-venni a konyhában. Mindannyian szelíd, csendes teremtésnek tűnnek, Marcsi szerint sincsenek nagy veszekedések köztük. Rugalmasság és szeretet – szerinte ez a kulcsa a dolognak. Árad is belőle a derű, pedig igen komoly kihívásokkal kellett már szembenéznie. Tíz éve súlyos betegséggel küzdött, de a nehézségek ellenére példamutatóan helytállt. „Nagyon sok segítséget kaptam, a nagyfiam, a sógornőm és a barátaim is támogattak, hogy ne kelljen a gyerekeket máshol elhelyezni. Hihetetlen családi összefogás volt.” Most a karácsonyra is együtt, közösen készültek, bejglit, zserbót, mézeskalácsot sütöttek, díszítették a fát, szenteste gyertyafényes vacsorát tartottak és olvastak a Bibliából.
