Szédítő visszanézni is: a centrális erőtértől képregényhőssé betyárodott Fidesz–KDNP kétharmados kurzusa lassan tíz éve szorongatja a kiszorító politikájukat, kivagyi stílusukat elutasítók nyakát. Találékony és sosem finnyás fogásokkal. Aki a Nemzeti Kulturális Alap (NKA) elmaradt/elodázott kinyírása után fellélegzett a szorításból, vegyen nagy levegőt, mert az alpárian „zaklató-színházazó” fojtás nem ötletszerű, ellenben előre megfontolt és elszánt. Ennyiben emlékeztethetnek a rossz emlékű XX. századi korszakok horthysta, rákosista, kádárista bakóinak kézimunkájára.
Az újabb kísérletet hamvába holtnak hinni legalábbis könnyelműség volna, az Orbán-korszak kiépítésére ugyanis most jött el az idő. Ezt a névadójelölt maga mondta nagyívű beszédében a tavalyi bálványosi szabadegyetemen, ahol a 2010-es kétharmadot az átmenet két zavaros évtizedének a lezárására és egy új rendszer felépítésére, a 2014-est pedig a rendszert stabilizálására kapott felhatalmazásként értékelte. „Ekkor jött létre az ellenfeleink által sokat gúnyolt kifejezés, a nemzeti együttműködés rendszere”, emlékezett Orbán Viktor, s mintha senki nem vette volna észre, rosszul. A NER fogalommá vált – és mára teljesen más értelmet nyert – nyelvi alakzata négy évvel azelőtt pattant ki fideszes fejekből, egy időben a Nemzeti Együttműködés Nyilatkozatának a gondolatával. „Legyen béke, szabadság és egyetértés”, szólt a közintézményekbe kényszerített mondóka, aminek a hatása egy átlagosan tehetséges vajákos asszony varázslatával ért föl. A napjaink közéletét mérgező, vitáit szító kulturálisminimum-tévesztés gyökere itt van: a hatalom elhiszi, hogy elsöprő többség támogatja és egyedüli letéteményese a magyarság felemelésének. Az ilyen tévedésekből szokott korszakalkotó baj lenni. De a miniszterelnök nem erre gondolt.
Csapataink harcban állnak
„A korszakot inkább kulturális áramlatok, kollektív meggyőződések és társadalmi szokások adják. Most ez a feladat áll előttünk, vagyis kulturális korszakba kellene ágyaznunk a politikai rendszert”, mutatott irányt Orbán Viktor. A politikai rendszer kulturális korszakba ágyazása fejlett eufemizmus, és leginkább a mitológiai Prokrusztész áldozatai jutnak eszünkbe róla, akiket az útonálló mészáros az ágyának hosszához igazított. Orbán ötlete nem jelent mást, mint a politikai hatalom és a gazdasági befolyás kiterjesztését mindenre. (Kultúrszociológusokkal készült szomszédos interjúnk ezt a mindent – végtére is, a mindenit! – járja körbe. – A szerző.)
A kormányfő mozgalmas 2018-as őszt ígért, és ezt be is váltotta. Akkor került célkeresztbe a Magyar Tudományos Akadémia (MTA), ahonnan a kutatási forrásokat és döntéseket vették el azóta. A történelemtudományi intézetét korábban balos elhajlással azonosították a kormányerők radarjai, és bemérték a genderképzéseket is. Akkoriban már több mint egy éve tartott a „Soros-egyetem” (CEU) ellen indított alattomos hadviselés, a genderszakot ki is lőtte a szaktárca, majd az amerikai diplomát adó képzéseket is, és már szorult a selyemzsinór a Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) kurzuspárti, de túl elfogadónak tartott vezetője, Pröhle Gergely nyaka körül is. A kulturális finanszírozást újraíró jogszabályt viszont nem vehették volna elő, mert két választás előtt álltak, minden értelemben. A 2019-es európai és helyhatósági voksolás óvatosságra intett, amint a Fidesz belső kultúrharca, a pénzért-hatalomért folytatott rivalizálás is, ami szintén szerepet játszik e szomorújátékban. A kérdés ugyanaz, mint a migránspszichózis esetében: mennyi kell belőle? Ha kevés, lankad az osztagok ébersége, ha sok, besokall az ország. A kultúrharcban ráadásul a nagyvárosok érintettek inkább, ahol visszaüthet, ha egy polgármester krumplival akar szavazatokat vásárolni, és ahol a bevándorlásellenes agymenés is inkább az ellenállást (vagy a kivándorlást), semmint az idegengyűlöletet fokozza.
Arccal a kultúrharc felé
„Logikus, legkevésbé sem meglepő, hogy napjaink legizgalmasabb vitája éppen a kulturális politika területén robbant ki”, mondta Tusványoson Orbán álszerényen, hiszen a kulturális térfoglalás csapatait már régen felsorakoztatta. A Konzervatórium blog 2011-ben figyelmeztetett: most először van lehetősége egy politikai erőnek arra, hogy jogállami keretek között gyökeresen átrendezze a kialakult kereteket, sőt a tartalmakat is. Az, hogy az átrendezés szerencsés-e, vagy jobb volna ezt az időre bízni, más kérdés, tapintott a lényegre Máthé Áron. Nem jogtechnikai megoldásokat sürgetett, és nem a koronaúsztatáshoz vagy a Hídemberhez hasonlóan ellenérzést kiváltó ötleteket várt, hanem a lélekre sikeresen hatókat, amelyek megváltoztatják a közgondolkodást. „Sokan ódzkodnak a kultúrharctól... de dobszóval nem lehet verebet fogni” – fogalmazott.
A publicista aligha arra gondolt, amivel a nála jóval súlyosabb kultúr-rohamosztagosok egyike, Kerényi Imre előállt a „Most mi jövünk” mondattal: giccses alaptörvény asztalára, fasiszta Tormay Cécile-re, hazug Megszállási emlékműre. Galkó Balázs színművész e tevékenységről pár évvel később azt mondta, „a Kerényi-féle kurzus nem kéri, hogy más légy, de nem is tűri”. Pedig a színházrendező máshogy indult. 1994-ben még arra vágyott, hogy egyszer olyan kulturális minisztere legyen, aki „a kultúrával szolidáris, és nem a kormányával vagy pártjával”, de 2014-ben már a miniszterelnök cselédjének nevezte magát. Vári György újságíró az ELTE nyilvános vitáján magyarázta neki: „nem jó, ha megbízunk valakit azzal, hogy megmondja, mi a közérdek, ha a művészettől elvesszük azt a feladatot, hogy kritikus legyen, hogy megkérdőjelezzen dolgokat”. Öt évvel később sem mondhatnánk szebben.
Túltolt helyőrségek
A kormányfő vágyának megfelelően a kultúrpolitika meghatározó mozzanata lett a minden, de tényleg minden földi jóval ellátott Magyar Művészeti Akadémia (MMA). A 2012 után milliárdokkal kitömött, nagyrészt politikai nézetazonosságon alapuló köztestületbe már akkoriban be akarták olvasztani a Nemzeti Kulturális Alapot (NKA). De enélkül is számos konfliktust okozott az MMA, amely még a Századvég kormánycég szerint is számos konfliktusfelületet nyitott meg a magyar kulturális életen belül. „Az állami szerepvállalás erősödése nem kedvezett a centrális politikai erőtér koncepciójának. Az értékviták olyan mértékben megosztották a szellemi-kulturális elitet, mely még a kormányzat mögött álló értelmiségi bázis egy részét is szembefordította a kormánnyal” – írta egy a cégtől kiperelt 2012-es tanulmány.
A Századvég nem ismeretlen Békés Márton, a Terror Háza Múzeum kutatási igazgatója számára sem, ott jelent meg a disszertációja. A történész-politológus kultúrharcos – akitől Orbán Tusnádon még idézett is – úgy véli: jobboldali kánon, szellemi miliő, kulturális klíma kell, amihez meg kell szabadulni attól a sablontól, hogy „Esterházy a jó író, és a liberális közegnek kell megfelelni”. Az új kulturális miliő létrehozásában és belakásában pedig a lojalitás, a politikai hűség nagyon fontos, de nem elég, mert kell a tehetség és a szorgalom, valamint a vitakészség is; a mérsékelt L. Simon László volt államtitkár és NKA-elnök is gyakran hangoztatja ezt. Békés ugyanakkor lojalitásban nehezen szorítható meg, szerinte Orbán Viktor politikája oly mértékű lázadás és újítás a balliberális iránnyal szemben, hogy „Che Guevara ma Viktor-pólót hordana”. Ez az odaadás már vetekszik Demeter Szilárd PIM-igazgató, egyebekben kulturális korifeuséval (a kultúrtörvény egyik atyja), aki megveszekedett orbánistának tartja magát. Békés a Tihanyi tézisekben írta meg, kijelölve az annektálandó terepet, hogy minél erősebb a kulturális hálózat, amelyet iskolák, intézmények, fórumok, műhelyek és könyvek, de még inkább ezek rendszeres használata alkot, annál hatékonyabb a nevében zajló politikai cselekvés. Az MTA, a könyvkiadás, a kulturális-tudományos nemzeti intézmények „dekolonizációjáról” van szó, magyarázta másutt. Az Országos Széchényi Könyvtár, az 56-os Intézet, a Politikatörténeti Intézet sokat tudna mesélni erről.
És így jutottunk a nagyszerű film- és színházcsinálóként ismert Gothár Péterből kiábrándulásig. Az ügy váratlanul húzott ki egy újabb szeget a kormány kulturális kézigránáttárából. Találhattak volna hozzá jobb gyalogost is Kocsis Máté Fidesz-frakcióvezetőnél, akinek a zaklatószínházi Facebook-esszéje minden jó érzésű embert sértett. Jobb- és baloldalit egyaránt, hiszen a Katona József Színház közönségét (és minden valamirevaló színházét, „amely nem kurva unalmas és hazug”, köszönjük Pintér Bélának ezt is) olyan természetességgel alkotja mindkettő, és még ezerféle nézet, mint ahogy a jó előadásokat az őszinte, elemi, megrázó hatás. Ehhez képest erős az elképzelés az „olyan új előadó-művészeti struktúráról, amely a szakmai közfeladat-ellátás mellett a közpolitikai elvárásokhoz is igazodni képes”.
Milyen lenne ez? Szír migránsgyereket szülő Júlia a Capulet-házból? Nemzeti rockmusical a mohácsi győzőkről? Alighanem megtudjuk, ha a „művészeti szféra hazai és globális trendekhez való igazodását iránymutatással segíti elő a kulturális kormányzat”, mint ahogy a kultúrtörvény tervezete fogalmazott.
Hogy ez Aczél Györgynek nem jutott eszébe!
