Az indián népek körében létezik egy mondás: „– Mikor a legjobb elkapni egy sasmadarat?” – Amikor még a tojásban van”. Ez a helyzet a párkapcsolati problémákkal is: amikor két ember együtt él, ki-ki a saját múltjával, szuverén élményeivel, ott biztosra vehetőek a napi szintű súrlódások. Mindez természetes folyamat, hiszen főzés közben is felrobbanna a kukta, ha nem engedhetne ki időnként gőzt. A hangsúly inkább a vita (konstruktív) és a veszekedés (destruktív) közötti különbségtételen van. Sokkal előnyösebb ezek tudatában belevágni egy másik személlyel történő együttélésbe: észben tartva, hogy a preventív szemlélet, a kis kellemetlenségek kimondása célravezetőbb még azelőtt, hogy lavina keletkezne a hógolyóból.
Már iskoláskorunktól kezdve arra vagyunk szocializálva, hogy ne tűnjünk ki a tömegből, ne legyünk se túl ilyenek, se túl olyanok, azaz az oktatás futószalagján pont optimális tempóban haladva engedjük magunkra szerelni a tudást. Hasonlóan jutalmazott magatartás a túlzott alkalmazkodás, a konfliktusok kerülése, a minden problémától mentes beilleszkedés. Ez könnyen karakterdefektes magatartáshoz vezethet, hiszen ha bármilyen társas folyamatban valaki állandóan megalkuszik, az boldogtalansághoz vezet. Ennek mentén a pszichológia kétfajta krízist különböztet meg.
A normatív krízisek közé sorolandóak azok az élethelyzetek, amelyek minden kapcsolatban előbb vagy utóbb be fognak következni, éppen ezért tudatosan fel lehet rájuk készülni. Ilyen a kezdeti szakaszban a viharzás (storming). Ekkor csap össze két (vagy csoportban, osztályteremben több) ego, ütköznek az érvek-ellenérvek annak érdekében, hogy kialakulhasson a mindenki által elfogadott szabályrendszer. Ha ez befejeződött, akkor már a normaalakulás fázisa zajlik (norming). A párkapcsolati konfliktusok leggyakrabban a közösen eltöltendő idő, a pénz, a szexualitás és az élethelyzetekhez történő hozzáállás témakörei köré csoportosulnak (pl. gyermekvállalás vs. kvázi szingli-lét). Az ezt követő szakasz már hétköznapi működésről szól (performing).
A krízisek másik fajtája is bizonyosan elő fog fordulni az életben, csak az idejük és a megjelenési formájuk kérdéses. Ilyen a hirtelen haláleset, a természeti katasztrófa, álláshely elvesztése, gyógyíthatatlan megbetegedés. Ezeket nevezzük akcidentális kríziseknek. Wilfred Bion, egy híres analitikus mondta, hogy a kapcsolat összessége – és főleg a váratlan nehézségekkel történő megküzdés – olyan, mint vitorlázni a tengeren. Nem lesz mindig szép idő, ezért aki nem szereti a vihart, az ne menjen vitorlázni, azaz ne bonyolódjon párkapcsolatba.
Aronson óta tudjuk, hogy az ember társas lény, de ennek valódi megértésében az evolúció segít. Az emberszabású majmoknál élet-halál kérdése volt, hogy a kicsi meg tudott-e kapaszkodni az anyjában, annak a szőrében akkor, amikor fáról-fára ugrálva menekültek az ellenség elől. Ha a kicsi leesett, a csapat már nem tudott érte felelősséget vállalni. Ez a megkapaszkodási ösztön – amelynek leírója egy magyar pszichoanalitikus, Hermann Imre volt – az emberekben már csecsemőkortól kezdve megvan, és élethossziglan fennmarad. Ennek jó példázata, hogy Bobby Fischer, a valaha volt egyik legnagyobb sakkozó egész életében utálta, ha megérintik, mégis, a halálos ágyán az utolsó szavai azok voltak: „– Az emberi érintés a legnagyszerűbb dolog a világon”. Ugyanis nem maradt más vágya, mint hogy odaüljön valaki az ágya mellé, és fogja a kezét.
Objektív mérések támasztják alá, hogy amikor a szívbeteg emberek azt az utasítást kapják, hogy most gondoljanak a szeretteikre, megnő az ereik vérátáramlásra irányuló kapacitása: kitágulnak, ellazulnak. Magyarországon több kórházban, klinikán bevezetésre került, hogy ha a császármetszés vagy más sürgősségi ellátás után közvetlenül az újszülöttet nem lehet az anyjának odaadni, akkor az édesapa mellére fektetik, s ez hasonlóan stimulálja a csecsemő immunrendszerét, csökkenti a stressz-szintjét, és növeli az oxitocin (a kötődésért felelős hormon) termelődését. Ezt nevezik „calm and connection” mechanizmusnak (kb. megnyugtatás és kontaktusba kerülés).
Él tehát az emberben egy elidegeníthetetlen vágy a kapcsolódásra, amellyel kapcsolatban ha nem elég tudatos az illető, könnyen toxikus kapcsolatokba sodródhat. Ezt megelőzni csak úgy lehet, ha egyrészt elfogadjuk, hogy a csendes tenger nem nevel ügyes tengerészt, másrészt pedig azt, hogy mielőtt beszélni kezdenénk, meg kell vizsgálnunk, hogy amit mondani szeretnénk, igaz-e; lényeges-e; jóindulatból fakad-e.
A szerző klinikai szakpszichológus, család- és párterapeuta, PhD-doktorjelölt