Akár tetszik, akár nem, a huszonegyedik század második dekádjában tényként kell elfogadni, hogy történjék bármi, a hazai labdarúgó-évértékelések derűt és erőt sugároznak, ahogyan annak idején az „impozáns” díszszemlékről írták.
Pedig lenne mire szerénynek lenni.
Leginkább arra, hogy a magyar futball még ott sem tart, ahol tíz esztendővel ezelőtt kullogott. Az állítólagos fejlődés egyetlen, nem különösebben meggyőző bizonyítéka, hogy a válogatott 2009 végén az ötvennegyedik helyet foglalta el a FIFA világranglistáján, míg most ötvenkettedikként jegyzik a lajstromban. Selejtezőcsoportjában akkor is a negyedik helyet szerezte meg, de a dán, portugál, svéd hármas erősebbnek tetszik a horvát, walesi, szlovák triónál, amely az idén előzte meg honfitársaink nemzeti együttesét. A tíz évvel korábbi mérleg három győzelem, hat vereség volt, ez 2019-ben négy győzelemre és hat vereségre „javult”. A mínusz ötös gólkülönbség megegyezik: 2009-ben 6-11, ebben az esztendőben 10-15 volt. Az eredmények annyiban is azonosak, hogy mindkét esztendő második fél évében egy győzelmet és öt vereséget számlált a válogatott; korábban már tét nélküli meccsen nyert Buzsáky góljával Koppenhágában, most pedig Azerbajdzsán legjobbjait múlta felül – ugyancsak 1-0-ra – idehaza, miután a holland játékvezető az utolsó percben érvénytelenítette a vendégek teljesen szabályos gólját.
A címeres mezes csapatban tíz éve Torghelle Sándor és Vadócz Krisztián (9-9 mérkőzés) szerepelt a legtöbbször, és állandó játékos volt Juhász Roland, Halmosi Péter, Huszti Szabolcs, valamint Dzsudzsák Balázs (8-8) is. A törzsgárdát most Dzsudzsák (10), Szalai Ádám (9), Gulácsi Péter, Lovrencsics Gergő, Baráth Botond, Szoboszlai Dominik és az importált Willi Orban (egyaránt 8) alkotta; különösebb differenciát nem lehet felfedezni.
Gulácsi tíz esztendeje az U20-as korosztály világbajnokságán bronzérmet nyert, és a harmadik helyért vívott találkozó után 10-es osztályzatot kapott a Nemzeti Sport Kairóba kiküldött tudósítójától. A maximális érdemjegyre – egyebek közt – azzal szolgált rá, hogy a Costa Rica-iak elleni 1-1-es meccsen, amelyen Koman Vladimir a kilencvenedik percben szerezte az egyenlítő gólt, a döntetlent követő tizenegyes-párbajban két lövést is hárított. A „Costa Rica-i” csapatot amúgy Gulácsi – Szekeres, Debreceni, Szabó János, Zámbó – Gosztonyi, Korcsmár, Simon Ádám (Varga Roland), Koman – Futács (Németh) és Simon András alkotta; érdemes lenne reprezentatív közvélemény-kutatást tartani a magyar lakosság körében, hogy kinek, mit mondanak ma e nevek. A mezőnyjátékosok közül a legjobban alighanem Zámbóé cseng, de nem a kétezres évekből...
Az idén az U20-as vb-t hazánk fiai részvétele nélkül rendezték, ám az U17-es világbajnokságon ott voltak ifjú honfitársaink. Átutazóban. Három brazíliai csoportmeccsükön egyetlen pontot kasszíroztak abban a kvartettben, amelynek mindhárom továbbjutója kiesett az egyenes kieséses szakasz első körében úgy, hogy összesen egy gólt ért el, és nyolcat kapott. Azaz utánpótlás-fronton visszasírnánk a tíz évvel korábbi időszakot, még akkor is, ha abból a dobogós helyezésből, mi tagadás, nem sokat profitált a magyar futball...
Klubszinten ugyancsak rosszabbul áll a hazai labdarúgás, mint amilyen helyzetben 2009-ben volt. Tíz esztendeje ugyanis a Debrecen a Bajnokok Ligájában tűnt fel, s bár pont nélkül, 5-19-es gólkülönbséggel került ki a Fiorentina, Liverpool, Lyon trió elleni meccsekből, azért az a nemzetközi trió egészen más minőséget képviselt, mint amilyet a CSZKA Moszkva, Espanyol, Ludogorec hármas testesített meg az FTC Európa-liga-csoportjában. Ám a zöld-fehérek idei szereplésével kapcsolatban bizony még a „fantasztikus” jelző is előkerült...
Az új esztendőre látványos előrelépést józan fejjel nem lehet kívánni. A futballcsapások seregétől sújtott kárvallottak bőven beérnék azzal is, hogy – ha már az ellenfelek kapujára rendszerint csak tisztes távolból tekintenek a magyar labdarúgók – legalább a valósággal sikerüljön szembenézni.
