Létezik, léteznie kell erkölcsös politikának - nem lehet igaz, hogy a politika és a moralitás két külön világ, hogy a politikán csak a jogszerűséget lehet számon kérni, az erkölcsöt nem. Akkor is léteznie kell ilyen politikának, ha nem elvont értékeket kérünk rajta számon, hanem amit a lelkiismeret törvényének gondolunk, ami megkülönböztet helyest és helytelent, jót és rosszat, függetlenül attól, hogy a törvények éppen mit mondanak.
„Aki politikára adja a fejét, az diabolikus erőkkel szerződik, melyek ott leselkednek minden erőszakosságban” – idézi egy 2002-es dolgozatában Hack Péter Max Weber német szociológus 1919-es szavait. Weber szerint a politika az a tevékenység, amellyel a hatalom megosztását befolyásolni lehet, amellyel a hatalomból részesedni lehet, amellyel az állam vezetésére hatást lehet gyakorolni. Márpedig az állam az a szervezet, amelynek a kezében van a legitim erőszak; s amely egyedül jogosult, hogy akaratát erőszakkal is rákényszerítse másokra, oly módon, hogy az általa alkalmazott erőszakot a közösség jogosnak ismeri el. Demokráciában kénytelen is elismerni, hiszen a többség szavazta meg. Jogaival élve a kisebbség tiltakozhat ellene, ha a hatalom a közjó érdekében társadalmi szerződésen – közmegegyezéses alkotmányon - nyugszik.
A közösség így is kiszolgáltatott a hatalomnak. Nem csupán politikai jogai, tulajdona, személyes sorsa, de még a közerkölcs, a szabad akarat is a hatalom prédájává lehet. A kikényszerített erkölcs pedig nem erkölcs, az egyén nem lesz tőle morális lény vagy erkölcsi pozitívum hordozója. Erkölcsi lénnyé akkor válik, ha szabadon dönt a jó mellett, önként választja, és magára nézve kötelezően követi azt, mondja Hack.
A kikényszerített erkölcstelenség – a hatalom amoralitása - a közösség erkölcstelenségét generálja. Ezt látjuk az utóbbi csaknem tíz évben, bárhogyan igyekszik is a kormány sajátját leplezendő politikai hasznot kovácsolni ellenzéke amoralitásából, s csak annyit mond: ti sem vagytok különbek.
Egy közösség hosszú ideig tapicskolhat amoralitásban, még élvezheti is azt, aminek kereteit a hatalom szabja meg, s ajánlja mintaként, de egy idő után meghasonlik önmagával, és megtisztulást keres. A korszakteremtésre vágyó kormányzat mi másért indított volna meg – az egyéni és közösségi autonómiával szembeni ellenforradalom részeként – egy kultúrháborút, ha nem azért, hogy a közönséget megfossza a katarzis lehetőségétől, aminek szakrális helyszíne éppen a kultúra?
Pál apostolnak a Korinthosziakhoz írott első levelében azt olvassuk: „Azt írtam néktek, hogy paráznákkal ne társalkodjatok. De nem általában e világ paráznáival, vagy csalóival, vagy ragadozóival, vagy bálványimádóival; mert hiszen így ki kellene e világból mennetek. Most azért azt írom néktek, hogy ne társalkodjatok azzal, ha valaki atyafi létére parázna, vagy csaló, vagy bálványimádó, vagy szidalmazó, vagy részeges vagy ragadozó. Az ilyennel még együtt se egyetek."
Kormányzatnak és ellenzéknek egyaránt volna mit megfontolnia.