Nyilván nem jó stratégia adott, érvényes paradigmákkal kapásból szembemenni, de mégis hogyan érdemes a célokat megfogalmazni, ha azt szeretnénk, hogy a gyerekeink kevesebbet kütyüzzenek?
A cél a jó felhasználóvá nevelés. Ezalatt okos használatot értek. Vagyis, hogy a gyerek arra használja az internetet, ami építi, és ne arra, ami rombolja. Akármennyire is nem szeretünk ezzel szembesülni, az internetes szokások is modellkövetés révén alakulnak ki: amit a szülőtől lát a gyerek, azt fogja csinálni. Ha azt látja, hogy hajnali kettőig fent lóg a neten, hogy folyamatosan játszik, közösségi oldalakon éli az életét, nem lesz benne nyitottság arra, hogy okosan, értelmes dolgokra használja a világhálót. Viszont ha van egy olyan szokásrendünk, amelybe beleépül az internet mint ismeretszerzési vagy szórakozási lehetőség, esetleg mint olyan helyszín, ahol könnyen és gyorsan el lehet intézni a bevásárlást vagy a bankolást, akkor a gyerek is ezt a fajta hozzáállást fogja megtanulni.
Lehetséges, hogy nem elsősorban a szülő a ludas a rossz szokások kialakulásában, hanem például az osztálytársak?
Minden szokás kialakításában és átformálásában a legelső szempont az otthoni modellkövetés. A kortárs csoport hatása nyilvánvalóan nagyon fontos ebben a kérdésben is, éppen ezért kezdem úgy a könyvem, hogy az internetes szokások kialakítását is éppúgy 0 éves kortól kezdjük, mint akár a zenei nevelést. A gyermeklélektan azt mondja, hogy a referenciacsoport (akikre a gyerek odafigyel) kamaszkortól kezdve a kortárs, de a valóságban ma már ez nagy óvodás, alsós kortól jelen van. Ha a szülő felteszi a kezét, hogy nem tud mit kezdeni a gyerekkel, nincs hatása rá, pedig otthon nem ezt látja felkiáltással, azzal teljes mértékben átengedi a hatás lehetőségét a kortárs csoportnak.
Tételezzük fel, szülőként belátom, hogy elrontottam, legyűrt a sok teendő és az állandó időhiány, és csakis tekintéllyel próbáltam rávenni a gyereket, még inkább a kamaszt, hogy szakadjon le a telefonjáról, tabletjéről. Mit tehetek?
A tekintélyelvűség a mai gyerekeknél nem működik. Ennek a többi között az internetes, virtuális kultúraváltás is oka. Az ő számukra a tekintély csak akkor tekintély, ha példamutató és hiteles. Minél idősebb a gyerek, annál nehezebb dolgunk van. Ezzel együtt azt gondolom, hogy a legelvadultabb helyzetben is reménykedik, még a kamasz is, a jó szülő-gyerek kapcsolatban, és hálás érte, ha megpróbálunk nyílt kommunikációt kialakítani vele. Ha tényleg őszintén érdeklődünk iránta, vagyis nemcsak a virtuális életét akarjuk felügyelni, akkor előbb-utóbb meg fog nyílni. Abszurd, hogy megkérdezzük a gyerektől, mi volt a nyelvórán, a focin vagy a néptáncon, de azzal nem foglalkozunk, hogy mit csinált a virtuális térben. Pedig sokkal több időt tölt ott, mint nyelvórán, focin vagy néptáncon. Egy csomó olyan dolgot fog mondani, amiről dunsztunk nincs, de akkor kérdezzünk rá, hogy az micsoda! Mesélj róla, hogy működik! Hogy néz ki az a karakter? Milyen az a fegyver? Mi az a videomegosztó, amiről beszélsz? Fontos, hogy ha engedélyezi, legyünk mi is felhasználók azokban a közösségi médiumokban, virtuális terekben, ahol ő is jelen van. Nem azért, hogy ellenőrizzük, hanem hogy lássuk, miket csinál. És ha azt mondja, hogy nem szeretném, hogy itt fönt legyél, mert ez az én privát terem, tartsuk tiszteletben. Ha őszintén érdeklődünk, tapasztalatból mondom, meg fog nyílni.
És ha megnyílik, kevesebbet fog kütyüzni, és nem fog alulteljesíteni az iskolában? Jobban fogja érdekelni az unalmas magyaróra? Ennyire egyszerű volna?
Az iskola olyan, amilyen. A pedagógiában személyiség hat személyiségre. Ami nagyon fontos, az az, hogy a gyerek nyitott legyen a tudásra, és értse meg, hogy az a rengeteg információ, amije van, nem egyenlő a tudással. A tudás az információk összerendezettsége. Ahhoz, hogy a felénk áramló információrengeteg tudássá álljon össze, tanulni kell. Elképesztő mennyiségű információ van a digitális nemzedék fejében, de ez nem elég. A legtöbb, amit a szülő tehet, hogy a gyerek tudáséhségét növeli. Ehhez pedig közel kell menni hozzá. Nem vagyunk elég közel.
Megint oda jutottunk vissza, hogy a szülő tehet mindenről?
Tudom, hogy nehéz. Tudom, mennyire elfoglaltak vagyunk, és hogy csak nagyon kevés minőségi időt töltünk a gyerekeinkkel, mégis azt gondolom, hogy ha megtanítjuk tanulni, vagyis hogy abból az irgalmatlan mennyiségű információhalmazból, ami akár az iskolában, akár a világhálóról rázúdul, miként tudja a legkönnyebben kimazsolázni és tudássá összerakni a lényeget, mindent megtettünk annak érdekében, hogy csökkentsük a sikertelenség élményét. És hogy ez miért fontos? Mert a legtöbb gyerek a sikertelenség, a sorozatos iskolai kudarcok és az otthoni ingerszegénység elől menekül a virtuális terekbe.
De a szülő mégsem pszichológus.
Nem kell pszichológusnak lenni, elég, ha csak figyeljük a gyereket, mi az, amit nagy kedvvel csinál. Mikor a legboldogabb? Ha énekel? Ha rajzol? Ha kimegy a kutyával sétálni? Rengeteg képességterület van, próbáljuk megtalálni azt, amiben a gyerek tehetséges. A könyv végén egyébként van egy rövidke teszt, amit a Debreceni Egyetem pszichológia tanszékén állítottak össze, s ami adhat némi orientációt. A fiam például, aki zenész, ekképpen nagyon jó zenei képességekkel rendelkezik, énekelve tanult. A szorzótáblától az anatómiáig mindent. Számára ez volt az átvivő elem. Ha felvetjük a gyereknek ezt a lehetőséget, és adott képességterülete tényleg nagyon erős, akkor azonnal kapni fog rajta.
A holtidők is odavonzanak a képernyőhöz, nemcsak a sikertelenség – buszon, villamoson alig látni valakit, nemcsak gyereket, aki ne a telefonját bújná.
Egy tömegközlekedési eszközön tele van az ember feszültséggel, óhatatlanul belelépnek a személyes terébe, ő is belegázol másokéba, kézenfekvő, hogy ezek elől a kellemetlen hatások elől megpróbál még jobban belebújni a saját világába. Egyébként ez a nagy tömegben, buszon utazom élmény csak a nagyvárosi ember számára probléma. Már egy kisvárosi közegben is másban, sokkal inkább az otthonlétben jön elő a holtidő kérdése. Hazamegy a család, mindenki máskor, hullafáradtan, és nem tudnak egymással mit kezdeni. Meghal közöttük az idő. Leginkább otthon nincs időnk egymásra, hiszen annyira kimerültek vagyunk. És mitől vagyunk kimerültek? Attól a rengeteg információtól, ami napközben eláraszt bennünket. Ilyenkor úgy működünk, mint a kisgyerekek. Ha fáradtak, és nem fektetjük le őket, túlpörögnek, hogy ébren tartsák magukat. Ugyanezt csináljuk mi is. Hazajövünk, a rengeteg információtól lefáradva, és hogy ébren tartsuk magunkat, további információdózisokat rakunk bele az agyunkba. Bújunk bele a számítógépbe, a telefonba, a tv-be. És igen, bizonyos tekintetben fárasztóbb ilyenkor odafordulni a gyerekünkhöz, mert attitűdöt kell váltani hozzá. Az nehéz. Felnőttkorunkra már nekünk is kialakultak a rossz szokásaink, és a legnehezebb a beállt attitűdökön változtatni.
A könyvében a szabályok szükségességéről is ír, a szokásváltásban is segíthetnek?
Inkább keretnek mondanám, amin belül a gyerek biztonságosan működhet. És igen, érdemes olyan szabályrendszert kialakítani, az internetezéssel kapcsolatban is, amit mindannyian be tudunk tartani. Ami mindannyiunk számára elfogadható. Bár már egész pici korban sem működnek a felülről lefele meghatározott szabályok, ne essünk abba a hibába, hogy egy kisgyerekkel leülünk és megbeszéljük az internetezési szokásokat. Hagyjuk zajlani az életünket, és csak a felmerülő problémákat kezeljük. Vagyis kizárólag a problémahelyzetekben beszéljük meg, hogy a továbbiakban, hasonló esetekben mihez tartsuk magunkat. Ha a szülő ebben következetes, akkor az adott szabály beépül a gyerek életébe. Ha megállapodtunk valamiféle szabályban, azt ne csak betartatni akarjuk, hanem mi magunk is tartsuk be! Fiatal kultúra lévén még nem létezik általános internetetika, amihez tartani tudnánk magunkat. Kicsiben, a családokon belül érdemes elkezdeni a felépítését.
