„És nem sejthetem, mikor lesz elég ok,
előkotorni azt a kartotékot,
mely jogom sérti meg.”
József Attila: Levegőt!
2011-ben elhangzott egy ma már klasszikusnak számító mondat Orbán Viktortól: „Nem hagyunk senkit sem az út szélén”. Az út szélén nem hagynak, de árokba kényszerítenek napjainkban közel 7000 gyermeket, mert ellehetetlenítik továbbtanulásukat. Ők a tanulási, magatartási zavarokkal és születésüktől fogva testi, szellemi hátrányokkal élők, akik jelenleg szakiskolai képzésben részesülnek, 200 feladatellátási helyen kapnak arra lehetőséget, hogy a munkaerőpiac számára alkalmas emberek legyenek, és ne állami kegyből osztogatott segélyeken éljenek.
Az ő képzésüket eddig az EGYMI (Egységes Gyógypedagógiai és Módszertani Intézmény) oldotta meg. Ezekben az intézményekben a mostani szakemberhiányos időkben, erőn felüli teljesítménnyel esélyt adnak a hátrányokkal küzdő gyermekeknek, hogy emberhez méltó és a társadalom számára hasznos életet tudjanak élni.
Tudomásunk van arról, hogy több helyen a fenntartó a 2019/2020. tanévben előkészítő évfolyamra beiskolázott, sajátos nevelési igényű tanulók számára a jövő ősztől kezdődő képzések osztályindítási engedélyét visszavonta, mégpedig a szakképesítések OKJ módosítással összefüggő megszűnésére hivatkozva. Jó példa ez arra, hogy egy „csavar” a rendszerben hogyan és miként akar előre megfelelni a még általa nem ismert, és így rosszul értelmezett jogszabályoknak. Azt is meg kell említeni, hogy miután a beiskolázás szakmaválasztással történt, a tanulók és a szülők okkal panaszolják a már megkezdett képzés feltételeinek megváltoztatását, aminek a tilalmát egyébként jogszabályok garantálják.
Ugyan a részszakmára felkészítő szakmai oktatás a jövőben is megszervezhető a sajátos nevelési igényű tanulók számára (speciális) szakiskolában is, azonban ez az iskolatípus az új szakképzési jogszabályi környezetben nem minősül szakképző intézménynek. Eddig is problémát jelentett a túlnyomórészt a tankerületi központok fenntartásában, az EGYMI-k szervezetében működő (speciális) szakiskolákban a szakmai anyag igénylése, beszerzése, de ezt követően, mivel már nem minősülnek szakképző intézménynek, ez még sokkal problémásabb lesz.
Arról nem is beszélve, hogy ezekben a szakiskolákban nem jogosultak a tanulók az ösztöndíjra! Az pedig kifejezetten káros és hátrányos, sőt módszerét tekintve alantas, hogy csak a szakképző iskolában tanulót megillető ösztöndíj felére jogosult a műhelyiskolában tanuló gyermek. Az itt dolgozó gyermek lehet SNI-s is, ezzel tehát átcsábíthatják az EGYMI intézményekből a tanulókat az új típusú szakképzési formába (1993 előtt: szakmunkásképző; 2016 előtt: szakiskola; jelenleg 2016 óta: szakközépiskola; 2020-tól: szakképző iskola, mely jelenleg a szakképző intézmények gyűjtőneve; már az átkeresztelések sorozata is kaotikus és átláthatatlan a laikusoknak). Ami azért döbbenetes, mert az SNI-s gyermekek fejlesztéséhez szükséges gyógypedagógiai módszertan, tudás, személyi feltételek meghatározóan az EGYMI intézményeiben állnak rendelkezésre. És ezek kiegészülnek azokkal a szinergiákkal, amiket a többcélú (óvoda, általános iskola, speciális szakiskola) EGYMI-k működése lehetővé tesz.
Nagyon kíváncsiak vagyunk arra, hogy egy műhelyiskolában egy ADHD (figyelemhiányos, hiperaktivitás zavaros) gyermekkel mit fog kezdeni az a szakmájában remek mesterember, aki semmilyen gyógypedagógiai módszertani ismerettel nem rendelkezik. Tizenhat éves kora előtt kidobja a diákot, mert nem tud vele mit kezdeni? Akkor a szülő lesz a felelős, mert nem tudja a gyermek az első szakmáját megszerezni, és ezért elveszik tőle a családi pótlékot? Garantáltan növekedni fog a lemorzsolódás amúgy sem alacsony aránya.
Végiggondolták az illetékesek törvényeik következményeit? Ha nem, az azt jelenti, hogy nem ismerik a rendszert a döntéshozók. Arra már nem is merünk gondolni, hogy látták ezt a gondot, és tudatosan hozták lehetetlen helyzetbe az egyébként is nehéz sorsú gyermekeket és családjaikat.
Tipikus esete ez annak, hogy egy rendszer hogyan és miként akar megszabadulni a számára nem kívánatos tanulóktól, akik az átlagosnál sokkal több pénzt és humánerőforrást igényelnének. Hosszú távú társadalmi célokat áldoznak be a politika rövidtávú igényeinek, hogy pénzt tudjanak megtakarítani az elesettektől elvett támogatások révén.