Ötven évvel Marseille, negyvennel az amerikai amatőröktől idehaza elszenvedett 0-2, harminccal a magyar klubcsapatot valaha ért legsúlyosabb európai kupavereség, a Benfica–Honvéd 7-0, és hússzal a gól-, egyszersmind futballmentes Liechtenstein–Magyarország Eb-selejtező után még mindig nem mondható, hogy látni a lejtő végét. Elvégre az idén is volt Liechtenstein, de rosszabb, mint a válogatott hajdani 0-0-ja, hiszen a forintmilliárdokkal szerényen gazdálkodó Fehérvárt 2-0-ra elpáholta, és már augusztus elsején, a nemzetközi előszezonban kipottyantotta a svájci második ligában vitézkedő Vaduz. Igaz, a BL-selejtezőből átirányított, a kontinens alsó középosztályához csatlakozni igyekvő FTC az Európa-liga csoportkörében szerepelt, és hat meccsen öt góllal hét pontot szerzett, sőt nem kapott ki többször, mint ahányszor nyert (egyszer győzött, egyszer vesztett), de ez sem tekinthető bő vizű oázisnak a végtelen sivatagban.
Még akkor sem, ha a Ferencváros másképpen is kilóg az itthoni snassz sorból. Bajnoki nézőátlaga – otthon és idegenben együtt – ugyanis 8047. Ezzel 3522-re tornázza fel az első osztályúnak nevezett bajnokság látogatottsági középértékét, amely a jelenléte nélkül 2658 volna. De hát miért is érdeklődne számottevő sokaság napjaink NB I-e iránt? Vagy tegyük fel úgy a kérdést: húsz-harminc év múlva ki és miként emlékszik a küzdelemsorozat most befejeződött őszi szakaszára? Nehéz elképzelni, hogy bárki is így tekintene vissza 2019-re: „Apám, az a káprázatos Paks–Kisvárda, na, az volt az igazi! Hogy a Mezőkövesd–Puskás Akadémia futballfesztiválról már ne is beszéljünk!”
Gondolják meg, valaki halkan közbevetné, hogy kik játszottak akkor, és akadozva érkezne a válasz, mert a megkérdezett alig tudna megnevezni valakit. Viszont igenis, szárnyalt a mezőny, az akkoriban újjáavatott Puskás stadionba már kettős rangadókat álmodtak! – tenné hozzá lelkesen, ám arra már megint késne a felelet, hogy mely résztvevők adtak (volna) rangot a dupla meccseknek, amelyek csúcspontját a fénykorban négy fővárosi nagy csapat egymást követő találkozói jelentették. Anno 2019-ben azonban csak három pesti együttest számlált az úgynevezett élvonal, ám nagy csapatnak egyiküket sem lehetett titulálni, bár az FTC az élen állt. (Az Újpest és a Honvéd meg az ötödik, illetve a hatodik helyet foglalta el a felcsúti és a kisvárdai ellenlábas között.)
A válogatott teljesítménye is megfelelt a hátország színvonalának. A nemzeti együttes az őszi hat meccse közül egyetlen egyet nyert meg; azt is csak azért, mert az azeriekkel vívott Üllői úti mérkőzés utolsó percében a holland játékvezető érvénytelenítette a baráti ország csapatának teljesen szabályos gólját. Amikor Higler, a meccs fantáziagazdag bírája elképzelt kezezés miatt szabadrúgást rendelt el honfitársaink javára, a labdát a hálóba továbbító Musztafazade úgy érezhette, mintha baltával közelednének feléje...
Az ősz további öt válogatott mérkőzése egyaránt vereséggel zárult, az össz-gólkülönbség – az Azerbajdzsán elleni kiemelkedő 1-0-lal együtt – 4-11 volt. A lelkeket alighanem a horvát–magyar találkozó kínszenvedése gyötörte meg a leginkább, hiszen a találkozó mindhárom (horvát) gólja koprodukciós akció eredményeként esett, és még a mai magyar labdarúgással tapintatos Nemzeti Sport is azt jelentette: „Rémálom Splitben”. (Másutt meg „kabarénak” minősítette hazánk fiainak produkcióját.) A különleges jubileumhoz érkező – a kockás mezt százhuszonötödször magára öltő – Luka Modricnak „gólpasszt” adó, majd luftot rúgó Kádár Tamás 1,59-es osztályzatot kapott a sportlap olvasóitól... (A legjobb érdemjegy a 10-es.) De hát Walesben sem ment sokkal jobban, Cardiff után 4,86 volt a legmagasabb és 2,44 a legalacsonyabb érték.
Hosszabb visszapillantást nem követelnek az utóbbi hónapok jórészt évtizedek óta megszokott fejleményei. Nézzünk tehát előre: magyar tétmeccsek az NB I „kora tavaszi” folytatásáig, január 25-éig nem kavarják fel a kedélyeket.
Igaz, ami a bajnokságot illeti, a valaha érdeklődő népesség jelentős többségét illetően ez augusztus 3. és december 15. között sem történt meg.
