Több görög drámát is rendezett már, miért vonzzák ezek a tragédiák?
Mindig más érdekel ezekben. A nagyszebeni felkérésben az volt a vonzó, hogy két Szophoklész darabot, az Oidipusz királyt és az Oidipusz Kolonoszban-t egy műként vihettem színre. Először csak az utóbbi vetődött fel, de az alapdráma nélkül számomra ez a történet nem létezik. Ráadásul a mi változatunkban már az elején a megbélyegzett, kisemmizett vándor Oidipusz jelenik meg, csak ezt követően tekintünk vissza az előzményekre. Elképesztően izgalmas, hogy Oidipusz a feleségével szeretkezik, miközben nem tud arról, hogy ez a nő valójában az édesanyja.
Ma is előfordul, hogy valakit olyan bűnért hurcolnak meg, amiről nem tehet. Létezhet ilyenkor megbocsátás?
A görög mitológia a görög hitvilágot tükrözi, mely szerint a sorsunktól nem szabadulhatunk. A megbocsátás motívuma viszont csak a kereszténységben létezik.
Ön a sorsszerűségben hisz, vagy a megbocsátásban?
Ez az előadás nem más, mint kérdésfelvetés. Nem fogalmazom meg benne a saját véleményemet. A legfelkavaróbb eleme ennek az elbeszélésnek, hogy Oidipusz a történtek miatt, teljesen, nyom nélkül szeretne eltűnni az emberiség történetéből. A görög hitvilág értelmében létezik a halott lelkek világa, amely végleges állapotnak tekinthető. A kereszténység esetében pedig a megváltás lehetősége vetődik fel, legalábbis az emberiség egy részét illetően. A pokolból elképzelhető út a purgatóriumba, illetve onnan a mennyországba. Oidipusz nyom nélküli eltűnése ezért is megmagyarázhatatlan számomra. Egészen furcsa ez az egész. Arra a kérdésre, hogy létezik-e megbocsátás, csak az utolsó ítéletkor kapunk végső választ.
Temesváron februárban rendezi Madách Imre Az ember tragédiáját. Mi vonzotta?
Tizenkét éve rendeztem Szebenben a Faustot, amely egy nagyszabású, sok szereplős előadás volt. A temesvári színház igazgatója, Balázs Attila most azt javasolta, hogy Az ember tragédiáját, amelyet én már korábbról ismertem mint jelentős klasszikus drámát, kamaraszínházi változatban állítsam színpadra. Ezt a felvetést annyira izgalmasnak találtam, hogy végül kötélnek álltam a Tragédiát illetően.
Rendezett már magyar drámát?
Még nem. Magyar nyelvű előadást többször rendeztem már, Kolozsváron, Budapesten, Debrecenben, sőt bábszínházat is Szabadkán, de magyar darabbal most találkozom először.
Az ember tragédiája esetében is van olyan kérdés, amire keresi a választ?
Még nem tudok erre válaszolni, de ha megtalálom ezeket a kérdéseket, eszem ágában sem lesz a válaszokat megfogalmazni rájuk.
Sokszor, bárhol rendez, visz magával saját tervezői, alkotói stábot. Ez miért fontos?
Sokkal gazdaságosabb, ha saját stábbal tudok dolgozni. Arról nem beszélve, ha olyanokkal dolgozom, akiknek ismerem a gondolkodását, azzal sokkal gyorsabban juthatunk közös nevezőre.
Mennyire lehet karbantartani ezeket az előadásokat, hiszen a nagyszebeni Oidipusz esetében például öt éves produkcióról van szó?
Ez olyan, mint a savanyúságok utóélete, olykor egyre jobbakká válnak, máskor tönkremennek. De ennek a folyamatnak a titkát még ma sem tudom.
Az előadásaiban nem lelhető fel a direkt politizálás. De van valamiféle kapcsolata a politikával, van olyan jelenség, amely dühíti?
Állampolgárként nagyon is érdeklődőm a politika iránt, de abban nem hiszek, hogy a színháznak lehet valamilyen hatása a politikai életre.
Ön legutóbb Magyarországon a Nemzetiben rendezte a Meggyeskertet. A premiert követően Vidnyánszky Attila főigazgató azt hangsúlyozta, hogy ön is, akárcsak ő, inkább a költői színház híve és kerüli a politikai színházra jellemző megoldásokat. Ez tudatos döntés az ön részéről?
Igen. Amikor színházat csinálok, engem nem érdekel a közvetlen politikai aktualitás. Már csak azért sem, mert közben megtörténhet, hogy egy nagyon súlyos társadalmi, vagy politikai kérdés megoldódik, még mielőtt befejezném a próbafolyamatot. Politikai értelemben engem leginkább az emberi sors érdekel, és ez érvényes Oidipusztól egészen napjainkig.
Sokfelé dolgozott és élt a világban. Mostanában viszont egyre többet rendez Romániában. Ez visszatérést jelent, vagy megmarad világpolgárnak?
Az, hogy mikor hol dolgozom, sokszor csupán a véletleneken múlik. Igaz, hogy az utóbbi időben legtöbbet Romániában rendeztem, de volt új előadásom Japánban, vagy Oroszországban is. Mindenesetre leginkább Európának ez a szeglete, ahol most is beszélgetünk az, ahol leginkább otthon érzem magam.
Manapság nagyon sok a vita az Európai Unióról. Ön szerint mennyire tartható egyben ez a formáció?
Ezt nem tudom, de az Európai Unió ideája egy nagyvonalú és rendkívül lényeges gondolat. Hasznos és szükséges projekt, de számomra sajnálatosan ebből az következik, hogy nem tartható fenn sokáig. Általában ugyanis a jó dolgokat egy idő után szeretik megsemmisíteni. De ne felejtsük el, hogy az Európai Unió megóvott bennünket a háborútól.
Várható, hogy újra rendez Budapesten?
A dolgok mai állása szerint nem tudok semmi konkrétumról beszámolni, de mivel sokat beszélgetünk erről magyarországi barátaimmal, kollégáimmal, ezért nagyon is nyitott vagyok egy újabb közös projektre.
(Az interjú létrejöttében Visky András dramaturg működött közre. A beszélgetés november végén készült Kolozsváron.)
