Hogyan jöhetett létre a NER Európa szívében, demokratikus államoktól körülvéve, egy demokratikus unió tagjaként? Talán éppen azért, mert a választ is magyarul keressük erre a felettébb kínos kérdésre, hajlamosak vagyunk megfeledkezni róla, hogy maga a nyelv – illetve ezzel összefüggésben a nyelvtudás hiánya – is magyarázhatja egy totalizálódó rendszer sikereit. Az iskolai nyelvoktatás lerohasztása, a nyelvvizsga-kritériumokkal való bűvészkedés a rezsim élettartamának meghosszabbítását és további NER-szavazók kitermelését szolgálja.
Minek nevezzelek?
A Magyarországon 2010 óta épülő rendszer elemzése során a politológusok és történészek lázas munkában vannak: amikor épp nem saját kutatási szabadságukért kénytelenek tüntetni, akkor kifejezéseket alkotnak és vesznek át. A taxonómiák készítése jellegzetes tevékenysége a tudományos közösségnek, és egyben árulkodik arról is, hogy hol tart maga a tudományos értelmezés folyamata. Ha úgy érzékeljük, a különböző elnevezésekről való vita nem feltétlen az elméletek fejlett stádiumára utal, akkor jók a megérzéseink. Az Orbán-rendszert osztályozták már – a teljesség igénye nélkül, de a tudományosság igényével – hibrid rezsimként, posztkommunista maffiaállamként és versengő autokráciaként is. Az elnevezések mögött rejlő megközelítéseknek van egy közös Achilles-sarka, nevezetesen: egyik sem tudja igazán jól magyarázni a rendszer születését. A hibrid rezsim kifejezést először olyan, javarészt közel-keleti és afrikai országok leírására használták, amelyek keverték a demokratikus alapelveket az elnyomó rezsimek módszertanával: például rendeztek választásokat, de a választási törvények a zsarnokoknak kedveztek. A hibrid rezsimek életében fontos szerepet játszott, hogy gyakran „rossz szomszédokkal” voltak körülvéve, azaz olyan, javarészt szintén szegény országokkal, amelyek nem épp demokratikus normáikról voltak híresek, és gazdaságuk általában egyetlen nyersanyag (például gyémánt) exportjára alapult. A környező országok politikai kultúrája, úgy tűnik, hatással van a belföldi politikai gyakorlatra. Valahogy úgy lehetne ezt illusztrálni, mint amikor egy család a mélyszegény szociális közegből próbál kitörni, ám az mindig visszahúzza. Ugyan néhány jellegzetesség, mint például a torz választási rendszer vagy a demokrácia „mórikálása” megfigyelhető a magyar rendszer morfológiai jellegzetességei közt, de a rossz szomszéd-kritérium például, ami a rendszer "ontológiáját" jellemzi, különös módon nem teljesül. Körülbelül olyan a helyzet, mintha biológusként felismernénk egy egzotikus, forró égövi pillangót a szárnyain látható jellegzetes mintázatról – csak épp azt nem értenénk, hogy a fenébe került ide.
A magyar társadalom nyelvileg homogén, az EU-ban a sereghajtók között vagyunk nyelvtudás tekintetében. A magyar lakosság 28 százaléka beszél valamilyen szinten egy, és körülbelül 11 százaléka két idegen nyelvet. A leginkább beszélt idegen nyelvet értők közel fele, 46 százaléka viszont csak alapfokú nyelvtudással rendelkezik; akik profinak mondhatják magukat, mindössze 25 százaléknyian vannak. Ha mindez nem lenne elég, a magyar nyelv meglehetősen izolált is. Egy szlovák anyanyelvű például, ha angolul vagy németül nem is beszél jól, képes megérteni a csehet, a lengyelt és bizonyos területeken az ukránt. Egy szerb beszélhet a macedónnal, a szlovénnal, valamennyire a bolgárral és persze a horváttal is. A minket körülvevő szláv népek többé-kevésbé értik egymást, míg mi itt ülünk középen és büszkén mosolyogva úgy teszünk, mintha a szomszédok beszélgetése nem is lenne érdekes. Ami különösen szórakoztató, hogy nem csak kimaradunk, de büszkék is vagyunk rá, hogy kimaradunk. A nyelvi izoláltság nem hátrányként, hanem a magyar kiválasztottságtudat sarokköveként van meghatározva, ami újabb és újabb, vágyálmokkal terhelt eredetmítoszok fabrikálásának és különféle áltudományos kutatásoknak szolgáltat alapot.
Nagy mintákat követve
Nem túlzás azt állítani, hogy a világ autokratái ölni tudnának azért, hogy saját országuk nyelvileg hasonlóan izolált legyen, hiszen legnagyobb problémájuk mindig is az információ kontrollja volt. Egészen a klasszikus, XX. századi diktatórikus rezsimektől a modern Oroszországig, a zsarnokok mindig azon igyekeztek, hogy alattvalóik kizárólag általuk megszűrt információhoz jussanak hozzá, mert a legfőbb vezető így saját szájíze szerint értelmezheti mások számára a világ történéseit, ezáltal befolyást nyerve még afelett is, ahogyan az alattvalók a világot érzékszervi szinten feldolgozzák. Az információ kontrollja azonban veszettül költséges volt, rengeteg emberi erőforrást, titkosrendőröket és besúgók hálózatát követelte meg, és részben e költségek miatt a diktatúrák nem voltak versenyképesek a demokratikus rendszerekkel szemben. Az internet mára átrajzolta a rezsimek stratégiáit, hiszen a világhálón elvileg bármilyen tartalom elérhető a lázadozó hajlamokkal megáldottak számára.
A modern autoriter rendszerek ezekben a pillanatokban is keresik erre az égető problémára a megoldást. Oroszország az internet korlátozásával és egy saját, államilag ellenőrzött közösségi oldal (Vkontakte) felállításával, míg Kína saját hálózat bevezetésével operál. A magyar rezsim, ami oltáriszentségként hordozza maga előtt mind a két modern diktatúra példáját, a média központosításával és a kormánykritikus média lassú megfojtásával operál. Nem kell attól tartania, hogy az információra szomjazó olvasó felmegy az Observer, a Frankfurter Allgemeine Zeitung vagy a Le Monde honlapjára tájékozódni arról, hogy pontosan mi is történik – mert nem beszél se angolul, se németül, se franciául. Attól sem kell tartani, hogy megkérdezi egy külföldi barátja véleményét, hiszen a nyelvi akadályok miatt nincsenek külföldi barátai.
Az információ hiteles lefordítása és terjesztése néhány értelmiségire és újságíróra marad, akiket egyenként jóval könnyebb hitelteleníteni. A NER irigylésre méltóan kényelmes helyzetben van. Például a Nyugaton élőkről állíthatnak bármit, hiszen a magyar lakosság fele, még ha motivált is lenne rá, akkor sem tudná ellenőrizni ezen információk hitelességét, hiszen nem tudja elolvasni az írásokat, és ami még rosszabb, a városon keresztülhaladó turistákat leszámítva nem kerül személyes kapcsolatba más nyelvet beszélővel sem. Az állami propaganda által teremtett kommunikációs mocsárban – és első kézből származó tapasztalatok hiányában – tenyészni kezdenek az előítéletek a lenéző, nagyképű, kolonizáló hajlamokkal rendelkező idegenekről, akik „nem adnak kellő tiszteletet a magyaroknak” (persze pénzt azért küldhetnek). A demokratikus berendezkedést veszélyeztető tényezők között figyelembe kell vennünk a más demokratikus rendszerekkel való kapcsolat minőségét, ezt pedig legalapvetőbb szinten a nyelv határozza meg. Ha valaki magyarázatot keres a NER kialakulására, nem árt, ha rámutat arra, hogy senki nem ért minket, és arra is, hogy mi is alig értünk másokat.
A NER legnagyobb ellensége: az empátia
A nyelvtudás hatása a kultúrára és kultúrák közti kommunikációra könnyen átlátható összefüggés. Jöjjön egy másik, meredekebb állítás: a nyelvtudás hiánya lényeges eleme annak a személyiségnek, amit a NER ideális szavazóként definiál. A nyelvtudás és a nyelv elsajátítása meglepő dolgokat művel az emberi aggyal, és már a többnyelvű közeggel való szórványos találkozás is komoly mentális tréningként értelmezhető. Képzeljük el, hogy egy szobában vagyunk különböző emberekkel, akik különféle szinteken beszélnek angolul és magyarul. Hogy hatékonyan lehessen valamit kommunikálni, feltérképezzük és észben tartjuk, hogy a többnyelvű helyzetben ki milyen megnyilvánulásokból mennyit érthet meg, és ebből milyen következtetéseket képes levonni, majd ezeket figyelembe véve igyekszünk mindenkit „bevonni a társalgásba” és elérni a kommunikáció célját. Ehhez a társalgásban résztvevők helyébe képzeljük magunkat, miközben a miénktől eltérő tudattartalmakat tulajdonítunk nekik – ezt szociális perspektíva-váltásnak nevezzük. Ha rövid ideig és korlátozottan is, de azonosulunk olyan emberekkel, akik esetenként más kultúrából érkeznek.
A mentális tornagyakorlatunk egy nagyon specifikus készséget erősít: az empátiát. Az empátia útjában áll az olyan dehumanizáló stratégiáknak, amiket a kormány alkalmaz például a menekültekkel szemben, hiszen a többnyelvű közegben szocializálódott ember tudja – illetve már többször elképzelte –, milyen lehet a más helyekről érkezett emberek bőrében lenni. A perspektívaváltás, ha elégszer gyakorolták, szokássá válik. Emögött nem feltétlen kell morális meggyőződést sejteni: egyszerűen arról van szó, hogy ha jobban értjük mások gondolkodását, akkor biztosabban tudjuk előre jelezni a viselkedésüket is.
Még mielőtt félreértenének, természetesen nem állítom, hogy nyelvtanulás vagy -tudás nélkül nem lehet valaki empatikus, humanista és a NER ideológiájától elborzadt állampolgár. Azt állítom, hogy az empatikus, több nyelven beszélő, sokféle ember nézőpontját rutinszerűen felvenni képes állampolgár veszélyes fenyegetés az olyan rendszerekre nézve, mint a NER. A NER a hiszékeny, más szempontokat felvenni képtelen, a külföldiekről és a külföldről paranoid képzeteket dédelgető szavazók kitenyésztésében érdekelt, mert ezek a szavazók maradnak itthon, négyévenként reményvesztetten az urnához járulni és robotolni. Európában az idegen nyelvet jól beszélő polgár jellemzően városi, legalább főiskolai diplomával rendelkezik és szakértőként, esetleg valamilyen vezető beosztásban dolgozik, emellett pedig fiatal – nem véletlen, hogy pont ez az a szavazói közönség, ahol a Fidesz támogatottsága a legalacsonyabb. A rezsimnek semmi oka nincs rá és nem is lesz, hogy bármilyen nyelvvizsga-kritériumot elfogadtasson, ahogy arra sem, hogy bármiben javítsa a nyelvoktatási gyakorlatot. A kritériumok mögüli gyors kihátrálás igazából kedvez a NER-nek: úgy tűnhet, hogy demokratikus módon együttműködtek a szakszervezetekkel egy fontos kérdésben, miközben sikeresen elterelték a figyelmet arról, hogy végeredményben semmilyen érdemi változás nem történik a nyelvoktatás területén. A diszkrimináció az egyetemeken nyelvvizsga-szabályozással vagy anélkül, de így is, úgy is meg fog valósulni.
Egész társadalmi osztályok ettől még ugyanúgy el vannak vágva a felsőoktatástól, míg a NER a saját gyermekeit megfelelően kitaníttatja a külföldi intézményekben, illetve a lassan privatizálódó (és privilegizált) magyar egyetemek valamelyikén. Rájuk nem vonatkoznak az alábbi ökölszabályok: zárd el őket az idegen nyelven íródott és kimondott gondolatoktól! Még véletlenül se adj olyan hírt a kezükbe, amit nem te fordítottál! Pont annyira okíttasd ki őket, hogy ne tudjanak lábbal szavazni! Úgy lehet jól hazugságokból és propagandából párhuzamos valóságot építeni, ha ez a valóság más nyelven szólal meg, mint a többi. Ha pedig a többi valóság nyelvét már nem is értjük, nincs menekvésünk.
