„Fantasztikus év van mögöttünk. Elég csak a bajnokságra, a nemzetközi kupára, a vízilabdára gondolni; nem akarok most végigmenni azon, hány aranyat nyertünk, hihetetlen jó évünk van. Mostanában csak úgy hívjuk, az aranyév. Nem is tudom, volt-e ilyen sikeres éve a Fradinak a rendszerváltás óta” – mondta Kubatov Gábor FTC-elnök azon a (múlt) héten, amelyen a zöld-fehér futballcsapat – a legjobb harminckettő között – kiesett a Magyar Kupából a 2-0-ra győztes másodosztályú Békéscsabával szemben, majd az NB I-ben pontot rabolt odahaza a felcsútiaktól (2-2).
S e diadalmas megnyilatkozás további ezer sebből vérzik.
Elvégre illő-e aranyévről beszélni akkor, amikor a labdarúgó-válogatott hat őszi meccséből ötöt elveszített, a világranglistán az ibolya szerény ötvenkettedik helyen jegyzik, és Splitben valósággal kinevettette magát az ott előadott burleszkkel. (Majd Cardiffban is a dermesztő minimumot "hozta".) Másfelé tekintve, a női kézilabdázók szintén blamálták magukat: a világbajnokságon a középdöntőbe sem sikerült bekerülniük, a két esztendővel ezelőtti tizenötödik pozíció után az ugyancsak nyomasztó tizennegyedik helyet „szerezték meg”. (Az, hogy – immár hovatovább hagyományosan – kézzel sem megy, felerősíti a kérdéseket a sport stratégiai ágazattá nyilvánítását illetően. Habár mindenen túl lehet lépni, a tizenharmadik helyért vívott matinét teljes stábbal, műsorvezetővel és két szakértővel elemezték a tévéstúdióban, s a specialisták egyike még a zseniális jelzőt is megengedte magának honleányaink silány teljesítményével kapcsolatban.)
De maradjunk csak a futballnál, és a rendszerváltás óta eltelt időnél, mert – szerény véleményem szerint – egyszerűen egybevethetetlen, hogy 1995 őszén a Bajnokok Ligájában szerepelt a Ferencváros a címvédő – a döntőben a korszakos Milant felülmúló – Ajax, valamint a Real Madrid társaságában, most meg a BL-hez nem hasonlítható Európa-ligában játszik egészen más kvalitású vetélytársak körében. Negyedszázada Kluivertet, Litmanent, Rault, Michael Laudrupot kellett megállítani... S noha a záró csoportmérkőzés előtt az FTC-nek van esélye a továbbjutásra, a siker nem konkurálna a kilencvenötös produkcióval, még akkor sem, ha magyar labdarúgó-klubcsapat 2004 óta nem érte meg az európai tavaszt. (S bulgáriai győzelem esetén sem tudni, kell-e várni újabb másfél évtizedet a következő kikeletre vagy sem. Bár hamarosan létrejön a nemzetközi kupák C kategóriája, abban talán a sorozatos júliusi-augusztusi magyar búcsúzásnál több lesz a sansz; azért talán, mert Zsogyino-, Vaduz- vagy Niederkorn-formában semmire sincs kilátás.)
Aranyévet emlegetni azonban főként azért nem áll jól – enyhén szólva –, mert mit kell akkor mondani a Ferencváros százszázalékos bajnokcsapatáról a T betűs, Táncos, Takács II, Turay, Toldi, Kohut csatársorral; a 140:35-ös gólaránnyal aranyérmes, Budai II, Kocsis, Deák, Mészáros, Czibor támadó ötösfogattal brillírozó együttesről; vagy arról a gárdáról, amelyben Szőke, Varga Zoltán, Albert, Rákosi és Fenyvesi futballozott elöl? Arról nem beszélve, hogy reálisabb értékelések időszakában még a Nyilasi-, Rab-, Ebedli-, Szabó-, Magyar-féle gárdával kivívott KEK-ezüstérem esztendejében sem beszéltek aranyévről...
Hogy 1932, 1949, 1967 vagy 1975 – a jelek szerint – nincs feltétlenül a Kubatov-listán, azon különösebben nem csodálkozom. Annál inkább tűnődésre késztet a politikus-elnökkel együtt minősítő Orosz Pál ferencvárosi vezérigazgató fellépése, hiszen a direktor családilag tudja, mi az, ami tényleg aranyfényben csillog, milyen a valódi futball. Édesapja ugyanis Vásárvárosok Kupája-győztes és -elődöntős volt zöld-fehérben, s tíz évadban szerzett dobogós helyezést az FTC-vel olyan NB I-ben, amely nem a megyei bajnokságra hajazott a Kisvárdával, a Mezőkövesddel, a Pakssal vagy az Üllői útról döntetlennel távozó felcsútiakkal.
Mint látható, nem csupán a futball- (kézilabda-) játék nívója esett vissza a végletekig.
Az igényszint is mélyen lent van.
