Megszállták a tudatomat. Legalábbis nagyon valószínű, mert a házelnök szerint egész Európa „egy tudatmegszállás célpontja”, miért pont engem hagytak volna ki. A megszállottság kérdésében Kövér László autentikusnak tekinthető. „Száz évvel ezelőtt Európában egy véres területfoglaló háború zárult le, napjainkban pedig egy tudatfoglaló háború kezdetét éljük, és csak remélni tudjuk, hogy ez a küzdelem vértelen marad.” Ezt én is erősen remélem, a megszállás után már csak egy agyvérzés hiányozna a tudatomban.
A megszállók célja, hogy elidegenedjünk a nemzetünktől és családunktól, és a fiatalok „már azt se tudják magukról, hogy fiúk-e vagy lányok”. Nekem ez még szerencsére megy, igaz, nem is vagyok fiatal. Éppen a szinte anyai aggodalom mondatja velem: nem lehet, hogy a megszállók pár ember tudatát már el is vitték hadizsákmányként? És most itt mászkálnak közöttünk az áldozatok, józan eszüket vesztve.
Az az egy szerencse, hogy a kormány megindította a hadjáratot a tudatom visszafoglalásáért. Eddig azt hittem, hogy a fronttól fáj itt hátul a fejem, de eszerint a belső csatazajtól van. A kormányfő persze előre látta a háborút, mint ahogy minden mást is. Már 2018-ban, a friss választási győzelem után megnyugtatott Tusnádfürdőn (pedig akkor még nem is emiatt voltam ideges), hogy felveszik a harcot a szellemi életben is: „Új szellemi és kulturális megközelítésre van szükség a harmadik kétharmad után. Nagy változások előtt állunk”. És tényleg: létrejött a médiaholding, legázolták a Tudományos Akadémiát, folytatódott a történelem átírása, újabb szörnyszülöttei jelentek meg a köztéri szobrászatnak. Sőt: a Kulturkampf a saját tábort, pl. a Petőfi Irodalmi Múzeumot sem kímélte.
Kezdett kiépülni a magyar Maginot-vonal a tudatfoglalókkal szemben, „nemzeti érzelmű” (értsd: fideszes) parancsnokokkal. Magyar a magyarnak csak nem vájja ki a szemét. Legfeljebb az agyát, de az nem fáj annyira. A 2018-as miniszterelnöki biztatás után nem lehetett sokáig elvárni, hogy csak úgy álldigáljanak, lábhoz tett fegyverrel. Szakács Árpád, a médiaholding főszerkesztője nemrég újra belefújt a csatakürtjébe, és pontosította az ellenséges célpontot: „a liberalizmus, a nácizmus, a kommunizmus és az ebből kinövő baloldal. Ezek mind ugyanazok.”
Nekem eddig nem tűnt fel a liberálisok, a baloldal és a nácik teljes nézetazonossága, mentségemre szól, hogy a náciknak sem. Pedig „ezek ott vannak már a Parlamentben”, „kivették a naftalinból a bőrkabátot”. Őket „segíti a kultúra minden területe”, ahol éjt nappá téve „sulykolják a migrációt, a gender- és másságpropagandát, … a kereszténység, a maradék nemzeti tudatunk megsemmisítését”. Mivel tagadhatatlanul ennek a tábornak a része vagyok, csak bámulok, mi mindenre vagyok képes. Például kommunikálok „a hazai és a nemzetközi emberkísérleti hálózatrendszerekkel”, amit eddig észre sem vettem. A megszállt tudatom miatt, valószínűleg. Így aztán „az aberráció, a szellemi sötétség végtelen megnyilvánulási formái lassan felhőként fedik el a normalitás egét”, „a halálkultusz lélekkufár sakálainak” üvöltése közben. Én ugyan csak egy egészen kicsi felhőfoszlány lehetek a normalitás egén, és ez a sakál-dolog se megy igazán jól nekem, éppen hársfateát iszogatok a torkomra. Talán a lélekkufárság az egyetlen, amivel próbálkozhatnék, bár az én üzleti érzékemmel…
Itt volt az ideje, hogy a kormány ellentámadásba lendüljön. Jön a Nagy Hon- és Tudatvédő Háború, ezúttal a Nemzeti Kulturális Alap és a színházak ellen. Az Alapot persze, mint a hivatalos közlemény mondja, nem szüntetik meg, csak átalakítják. Aha. A mókust patkánnyá, az is csak egy pici különbség. Noha ahányszor a Fidesz kormányra jutott, annyiszor csökkentették a szakmai delegáltak arányát a támogatásokat odaítélő testületekben, de eléggé el nem ítélhető módon mégis maradt belőlük. Így, kérem, nem lehet rendesen háborúzni. Most majd a tárca által kijelölt intézmények kormányhű vezetői vehetnek részt a tanácsban, és a miniszter dönt. Az önkormányzatok pedig választhatnak: ha színházaiknak továbbra is szükségük van a Nagy-Britannia kivételével egész Európában szokásos állami támogatásra (ami normatív módon a közönség jegyárait teszi elviselhetővé), akkor nyugodjanak bele, hogy az igazgatók kinevezése a miniszter kezébe kerül. Már elvették a kórházakat, az iskolákat, az önkormányzati vagyon jó részét, megcímkézték a saját bevételek felhasználását, majd pont a színházakat hagynák békén, pláne az ellenzéki városokban. Maradjon mindenki otthon, és nézze a TV2-t! Ha már a köztévét nem bírja a kényesebbje, fene a gusztusát.
És hol lehetne mindez jobb kezekben, mint Kásler miniszter úrnál? Ideje felzárkóztatni a kultúrát is az egészségügy színvonalához. Legfeljebb majd a színházak is gyűjtőakciókat rendeznek, mint a János kórház. Hát leesik a gyűrű az ujjunkról, ha adományoznunk kell egy-egy koponyát a Hamlethez, trónt a királydrámákhoz, orrpótlást Cyranónak? Az ilyesmi minden háztartásban akad. Mindent megér, ha a tudatfoglalók elleni hősi harc eredményeként a normalitás egén oszlanak a sakálok. Illetve a felhők.
A szerző volt országgyűlési képviselő