Még sose jutott eszembe, hogy nekünk, magyaroknak azért kell bizonyítanunk, mert helyünk van a világban. Igaz, az ellenkezője sem: egyszerűen csak léteztem, tettem a dolgom, azzal a tudattal, hogy magyar vagyok. Japánban azonban Orbán Viktor rávilágított ostoba, csak vegetatív mivoltomra, amikor beszédében a következőket mondta: „a magyarok azért innovatívak, azért képesek olyan világszínvonalú alkotásokra, mint amilyeneket itt is látni, mert bizonyítaniuk kell, hogy a világnak szüksége van rájuk, a világ jól jár, ha vannak magyarok”.
Ismétlem, még soha nem jutott eszembe, hogy bizonyítanom kellene, helyünk van a világban; az azonban sokkal többször, hogy az aktuális magyar hatalom számos alkalommal éreztette honfitársaival, nincs helyük ebben az országban. Hiába mondja miniszterelnökünk, hogy „visszatérő rémálmunk”: egyszer megjelenik a Jóisten Magyarországon, megkérdez minket, mi végre vagyunk a világon, és ha mi nem tudunk válaszolni, kihúz minket a nagy könyvből, ahova a nemzetek vannak felírva. A rémálom inkább fordítva igaz: hol jár az Isten, hogy megengedi mindazt, ami ennek a nemzetnek a fiaival megtörtént? Hogy elhurcolhattak hatszázezer magyart koncentrációs táborokba, hogy diktatúrákba süllyesztették az embereket, félelmet és üldöztetést kellett elszenvednie ártatlanok sokaságának.
Orbán büszkén beszélt Japánban, igazolva tételeit, hogy ez a bizonyítási vágy vezérelte a több mint egy tucat magyar Nobel-díjast is. Vajon tudja-e Orbán, hogy e Nobel-díjasok többsége nem Magyarországon dolgozott, nem itt alkotott, nem a saját hazájuk adta meg a lehetőséget nekik, hogy olyan felfedezésekre jussanak, amelyek kiérdemlik a díjat. És Liszt Ferenc, akire ugyancsak hivatkozott a kormányfő, és aki büszke magyarnak tartotta magát, élete java részét külföldön töltötte, ott dolgozott, koncertezett. Ami pedig az olimpiai bajnokainkat illeti, kétségtelenül büszkék lehetünk rájuk, de kiugró eredményeiket aligha annak köszönhették, hogy magyarságukat akarták bizonyítani. Kizártnak tartom, hogy – idézet Orbántól – bárkinek az motoszkált a fejében, hogy a világot el lehet képzelni magyarok nélkül is.
Eddig egy ilyen felvetésre kapásból azt mondtam volna: nincs is ilyen ember, akinek ez járna a fejében. De, lám, tévedek: hiszen itt van mindjárt Orbán Viktor, aki történetesen miniszterelnök és magyar, akinek ilyen gondolatai vannak. Azt látom, hogy az utóbbi években egyre erőteljesebben; ma már szinte nincs is olyan beszéde, amely ne a magyar érzületekről, gondolkodásunkról, nemzeti identitásunk különlegességeiről szólna.
Nem vagyok pszichológus, legfeljebb értelmezni próbálom ezeket a szavakat, gondolatokat, és kérdezem: mi a fenét akar bizonyítani Orbán? Miért hiszi azt, hogy Isten bizony kihúzna bennünket a nemzetek listájáról, ha kevesebb olimpiai bajnokunk lenne? Milyen Isten az, aki azt kérdezné, hogy hány Nobel-díjast tudunk felmutatni? Mert ha nem eleget, akkor kész, nincs tovább magyar a földön. Tényleg: milyen Isten az ilyen?
Isten tudja.