Emberöltőnyi idővel a kelet-közép-európai rendszerváltás után hogyan látja a várakozások és az eredmények mérlegét?
Nagyon nagyok voltak az elvárások, és ez helyes is volt. Senki sem gondolta volna, én sem, hogy a kommunizmusnak és az egész szovjet blokknak békés vége lesz. Azt hittük, hogy a változás majd erőszakos formában történik meg. Ám az 1989-es változások váratlanul békések voltak - persze Románia, néhány szovjet köztársaság és főleg Kína kivételével. A kínai volt a demokratizálás legnagyobb kudarca, amely éles kontrasztban állt a kelet-közép-európai folyamatokkal. Az utóbbi régióban a várakozások nagyrészt meg is valósultak. Magyarország, Lengyelország, a volt Csehszlovákia, Románia és Bulgária a NATO és az Európai Unió tagja, ami 35 évvel ezelőtt elképzelhetetlennek tűnt. Ezek az országok elég messzire jutottak a demokratizálásban, annak ellenére, hogy a történelem során nemigen voltak megállapodott demokráciák. A legnagyobb lépést Magyarország és Lengyelország tette meg. Sajnálatos, hogy a demokratikus szabadságjogok védelme és a politikai rendszer stabilitása terén most valamelyest még Bulgáriához képest is lemaradtak. Nem gondolom, hogy Magyarország és Lengyelország olyan autoriter rendszer lenne mint a kommunista időkben, de az utóbbi néhány évben mindenképpen csalódást okoztak. Amúgy közöttük is vannak különbségek. Magyarországot egymás után többször is rosszul kormányozták, ami némiképp érthetővé teszi, miért voltak hajlandóak a választók eltávolodni bizonyos demokratikus normáktól: abban bíztak, hogy a mostani kormány ki tudja igazítani a korábbi hibákat, főként gazdasági téren. Lengyelországban viszont sorra jó vezetők kormányoztak, például Donald Tusk, akiktől a mai kabinet erős gazdaságot örökölt.
Mennyire meglepő, hogy már megint Oroszország lép fel a történelmi Gonosz szerepében?
Nem vagyok meglepve. Persze a Nyugat is követett el hibákat, de például az, hogy Moszkva a NATO-t tekinti fő ellenfelének, alapvetően az oroszoktól ered. Az orosz vezetők ragaszkodnak a nagyhatalmisághoz, ahelyett, hogy elfogadnák, Oroszország is csak egy európai ország. Az utóbbival Oroszország sokkal jobban járna, de nem így tekint magára. Ez pedig általában arra készteti, hogy a többi európai ország és az Egyesült Államok érdekeivel ellentétesen cselekedjen. Moszkva nagyjából 1991 nyarától 1993 őszéig a demokratikus országok közösségéhez akart tartozni, de ennek már több mint negyed százada, és ami azóta történt, az egyre jobban eltávolította ettől a céltól. Jelcin 1993 őszi támadása a parlament ellen, aztán az első csecsen háború és Putyin felemelkedése új irányt adott. Putyinban - volt KGB-tiszt lévén - nagyon is szovjet, autoriter ösztönök működnek. Végülis, ha valami meglepett, akkor az az, hogy Oroszország legalább egy rövid ideig demokráciára vágyott. Ezt a korszakot a mai tankönyveik a sötétség idejének minősítik, amelynek szerencsére véget vetett Putyin érkezése. Igaz, hogy akkoriban komoly nehézségeket okozott a szovjet gazdaság dezintegrációja, viszont a mainál sokkal szabadabb volt a társadalom. Például voltak igazi, független tévék és lapok, a civileket nem bélyegezték külföldi ügynöknek.
A mai hidegháború vadonatúj konfliktus vagy a régi folytatása?
Azt, ami ma van, nem nevezném hidegháborúnak. Oroszország nem a Szovjetunió, nincs is olyan befolyása a világra. Az Egyesült Államok legerősebb riválisa ma Kína, amely viszont nem jelent olyan globális egzisztenciális fenyegetést, mint annak idején a Szovjetunió.
Azért sem, mert Kína nem akarja meghódítani a világ közvéleményének "szívét"?
Pontosan. A hidegháborúnak három fő vonása volt. Az egyik a marxizmus-leninizmus és a liberális demokrácia közötti ideológiai válaszvonal, a második az, hogy az USA és a Szovjetunió szuperhatalmak voltak, a harmadik pedig az, hogy a világ nagy része megoszlott e között a kettő között. Európában ezt jól láthatóan jelképezte a berlini fal vagy a magyar-osztrák határkerítés.
A mai helyzet nem veszélyesebb a korábbinál? Hiszen nincsenek világos határok, nem tudni, meddig terjed az orosz befolyási övezet.
Oroszországnak komoly befolyása van a volt Szovjetunió területén, így Ukrajnát illetően is. Bizonyos mértékig még a balti köztársaságokban is, bár az ő esetükben óriási különbség a NATO-tagság, ami Ukrajna esetében nem valószínű a következő húsz évben. Az Oroszország által jelentett veszélynek azért van határa - ez a NATO határa. De Putyin sok veszélyes katonai lépést tett a balti térségben is, sőt, Magyarország fölött is átrepültek nem teljesen békés árukat szállító gépek, jóllehet Orbán miniszterelnök a Kreml barátjának tekinti magát és időnként a többi NATO-ország is érintett lehet. Ezekre a dolgokra nem tudok kívülálló tudósként tekinteni, a családom Lettországból származik.
A '90-es évek elején voltak-e figyelmeztető jelei annak, hogy a térség demokratizálódása nem feltétlenül lesz folyamatos?
Főként a gazdasági nehézségek következményeitől lehetett tartani. Itt van a nagy különbség Lengyelország és Magyarország között, mert az előbbi az utóbbi húsz-huszonöt évben nagyon gyors ütemben fejlődött, még a 2008-as válság idején is. Magyarország esetében a kép vegyes, voltak nagy hullámvölgyek. Ezzel együtt, Bulgáriával vagy Romániával összehasonlítva Magyarország még mindig elég jól áll és sokkal jobban, mint 1989-ben. Gyakran járok itt, és végülis "normális" országnak látom. Persze hadd pontosítsak, most főleg Budapestről beszélek.
Ön jól ismer bennünket. Vajon a magyarok védtelenebbek másoknál a populista retorika ellen?
Ez tényleg jó kérdés. Azt hiszem, Trianon óta mindig is vonzó volt a nacionalizmus, és ez még a kommunista időkben is igaz volt, amikor időnként feszültség támadt a szomszédos országokkal, főleg Romániával. Néha ez szándékos is lehetett, ha nem is annyira, mint Ceausescu részéről. A helyzet most sem olyan rossz, mint a múlt század harmincas-negyvenes éveiben, mindenesetre a magyarok gondolkodására még mindig nagy hatással vannak a történelmi sérelmek. A populizmusnak a legtöbb országban gazdasági dimenziója van: a hatalom megjutalmazza a támogatóit, és ehhez a többiek megadóztatásából nyeri a pénzt. Bizonyos értelemben Magyarországon is ez történik az utóbbi tíz évben, bár a korábbi kormányok sem voltak ettől mentesek, legfeljebb nem voltak ennyire "ügyesek". Persze Magyarország messze van a '80-as évektől, egy percig se állítanám, hogy hasonlóan totalitariánus rendszer lenne. Mindenesetre csalódott vagyok, amiért nem lett erősebb demokrácia, amiért veszélyben van a jogállamiság.
Jövőre lesz az I. világháborút lezáró békeszerződések századik évfordulója. Jobboldalról máris hallatszanak az indulatokat felkorbácsoló hangok. Mennyire fajulhat el a helyzet?
A nagyobb veszély alighanem belpolitikai. A demagógok, például a miniszterelnök, majd megpróbálják kihasználni az évfordulót és csúnya módszerekkel erőltetni a nacionalista szempontokat. Trianon persze nem volt igazságos, de Magyarország nem az egyetlen vesztese a történelemnek - Bulgária például az 1913-as balkáni háborúban szintén elveszítette területe felét, vagy ott van a hódításaitól megfosztott Törökország esete. Az EU-partnerek mindenesetre aligha vennék jó néven, ha a belső érzelmek átcsapnának a külpolitikába. Erőszakra vagy komolyabb politikai összecsapásra sem számítok, de azok, akikkel beszélgettem, a határ mindkét oldalán éles szócsatákat várnak. Pedig a centenáriumról e nélkül is meg lehetne emlékezni. A helyzetet persze az sem teszi egyszerűbbé, hogy az Egyesült Államokat is éppen egy demagóg vezeti. Az ő példája nagyon kártékony a világnak ezen a részén, mert itt az emberek, bár szerintem nem feltétlenül helyesen, de egyfajta mintaként tekintenek Amerikára. Sosem szavaztam demokrata párti jelöltekre, de Donald Trump miatt én is kínosan érzem magam.
