Amennyiben a matematika törvényei a valóságra
vonatkoznak, nem tévedhetetlenek. Amennyiben
tévedhetetlenek, nem a valóságra vonatkoznak.
(Einstein)
A rómaiak Janus istenségéhez hasonlította nemrégen az Európai Uniót a londoni The Guardian, nem annyira az eredeti mitológiai jelentést alighanem félremagyarázó „kétszínű” értelemben, hanem azért, mert az egymásnak hátat fordító két arc a kezdetek felé és távolabbra, a múltba és a jövőbe, hátra, az ismert eredők felé és előre, a messzi ismeretlen irányába pillant. Van alapja a párhuzamnak, s ez a típusú Janus-szemlélődés ráférne a hazai közéletre, annak legfőbb irányítóitól a kevésbé befolyásos szereplőkig.
Az integráció kettős természete
Az elmúlt hetek megnyilatkozásaiból bízvást leszűrhető volt, hogy az Európai Bizottság (EB) valóságos feladatát és jogállását sokan helytelenül értelmezik. Különben mivel magyarázhatnám egyik hírtelevíziónk eszmecseréjét? Ezen a sajátos „pótvizsgára” késztetett Várhelyi Olivér, bővítési és szomszédságpolitikai biztos esélyeiről volt szó. A vita egyik – a maga szakterületén nagy tudású – résztvevője azt találta mondani, hogy az EB kijelölt tagjának most „választania kell” aközött, hogy követi-e a magyar kormány politikáját, avagy éppen ellenkezőleg, elhatárolódik tőle. Az erősen félreérthető kijelentéshez a vita másik három résztvevője nem fűzött hozzá semmit, a műsorvezető még kevésbé. Pedig az uniós bizottság mindenkori tagjainak nincs ilyen választási lehetőségük: a testület eleve az egész integráció érdekét tekinti iránytűnek, s az egyes portfóliók gazdái – bizonyos megszorítással az uniós „miniszterek” – nem fogadhatnak el utasítást attól a kormánytól, amely őket fölterjesztette.
A Bizottság tagjai – nemzetiségüktől függetlenül – nem hazájukat képviselik, hanem az integráció egészét. S ha Janus istennel együtt ellátunk visszafelé, a kezdetekig, akkor ezt teljesen természetesnek tartjuk, hiszen az amúgy meglehetősen fantáziátlan elnevezésű Bizottságban éppen a kettős természetű integráció ölt testet. Röviddel a második világégés után, a liberális demokráciák gondolkodó politikusai arra jutottak, hogy a „nemzeteszme” – hogy Gyurgyák János kitűnő könyvének alcíméből idézzek – mellé oda kell még valamit állítani, ami ezen felülemelkedik, ami ezt adott esetben fékezi, ami nem befelé, hanem távolabbra, kifelé pillant. Ez volt a nemzetek fölöttiség, a szupranacionalizmus, a szövetségi állam ködös messzeségbe rejtőző gondolata – egyik kifejezés sem teljesen pontos, de mindegyik kifejezi az egykori akaratot és elszántságot arra, hogy a fejlett világot sokszor lángba borító nacionalizmusok mellé zárkózzék föl egy másik eszme, a – mondjuk így – nemzetekfelettiségé. És ez a gondolat az elmúlt hat-hét évtized alatt nem veszített érvényességéből. Ebben az értelemben igaza van az idézett londoni lap írójának, aki Voltaire mondását – „ha nem volna Isten, fel kellene találni” – az unióra vonatkoztatta: ha nem volna, föl kellene találni.
Ez bizony nagyon disszonáns zene az illiberális füleknek, amelyek bizony süketek arra a bizonyos másik gondolatra, pedig az uniónak mindkettő eszmei pillére, és soha senki nem mondta, hogy a nemzetekfelettiség sírásója legyen a nemzeteszmének. Nem volt és nem is lesz. Ezt a süketséget az utóbbi hetekben – engedtessék meg a szolid képzavar – a leghangosabban a magyar kormányfő képviselte a Türk Tanács elhíresült ülésén, amelyen Törökországnak és Azerbajdzsánnak is segítséget ígért a Keleti Partnerség dolgában, ha a magyar biztos-jelöltet elfogadják. Ami önmagában integrációs abszurditás, hiszen nem vesz tudomást a Bizottságnak az uniós döntéshozásban elfoglalt helyéről; a testület ugyanis elsősorban a Szerződések őre, nem dönt, de a döntéseket előkészíti, majd bábáskodik a végrehajtásuk körül. Ha tehát a magyar kormányfő ennyire semmibe veszi az uniós sajátosságokat – vagy ilyen látszatot kelt –, akkor igazán nem csodálkozhatunk egy televíziós beszélgetés résztvevőinek idevágó érzéketlenségén.
Háttérbe szoruló portfólió
És azon sem, hogy az uniós parlamenti képviselők éppenséggel nagyon érzékenyek az integrációs sajátosságok maradéktalan elfogadására: amint a Politico című hírportálból kiderült, Várhelyi a „pótvizsgán” több olyan kérdést is kapott, amely a magyar kormány „türk” vonalával, Nikola Gruevszki befogadásával, a jogállamiság leépítésével, beszűkítésével volt kapcsolatos: vagyis az akkor még csak jelölt Várhelyi „bűnhődött” mindazért az illiberális kihágásért, amelyet a budapesti kormányzat folyamatosan elkövet. Minden mértékadó forrás szerint ugyanis a magyar karrierdiplomata kiválóan szerepelt a meghallgatásán, szakszerűen, franciául és angolul válaszolt a kérdésekre. A „pótvizsga” kifejezés tehát nem is egészen indokolt: nem a jelölt szakmai rátermettségével volt baj, hanem a kormányzat azon megnyilvánulásaival, amelyek folyamatosan szembemennek az európai értékekkel.
Úgy gondolom azonban, még valamit érdemes közbevetni: a kormányzati tisztviselőktől az elemzők hadán át a különféle közéleti szereplőkig ritka egyöntetűséggel visszhangozzák, hogy mennyire „fontos”, „befolyásos” a bővítési és szomszédságpolitikai portfólió. Nem így látom. A bővítés jelenleg és előreláthatóan az új ötéves ciklusban nem élvez elsőbbséget, de legalábbis háttérbe szorul más nagy ügyek, például a bevándorlás, a klímaváltozás, az euróövezet gondjai, a most még aktuális brexit, vagy a mindig is alapvetőnek tekintett versenypolitika mögött. A balkáni kopogtatók még akár hosszú évekig is várhatnak az előszobákban, bárhogyan dől is el a Macron elnökkel folytatott vita. Kis leegyszerűsítéssel azt állítom, hogy a portfólió egyetlen igazán fajsúlyos, aktuális és stratégiai kérdése az Ukrajnához fűződő viszony és annak jövője. Csakhogy a Bizottság illetékes tagja, tehát Várhelyi Olivér mellett ezzel mások is foglalkoznak, így a testület elnöke, valamint a Bizottság egyik alelnöki tisztét is betöltő külügyi és biztonságpolitikai főképviselő, s ez a poszt az elmúlt években a most távozó Federica Mogherini sikeres tevékenysége folytán számottevően fölértékelődött. Azt gondolom tehát – talán sokakkal ellentétben –, hogy Ursula von der Leyen bizottsági elnök egyáltalán nem tett gesztust a budapesti kabinetnek, s személy szerint Orbán Viktornak azzal, hogy ezt a portfóliót a Magyarországról érkező bizottsági tagnak szánta, mert itt rengeteg munka, tengernyi egyeztetés, viszont kevés eredmény várható, ráadásul erre a területre többen is „vigyáznak” majd a Bizottság vezető tisztségviselői közül, amint a testületet nagy többséggel megszavazó európai parlamenti ülésen a hivatalát éppen elfoglaló elnök asszony is utalt erre.
Mérték és mértéktelenség
A bizottsági meghallgatások és szélesebb értelemben az új összetételű parlament hivatalba lépése más módon is előtérbe helyezte az unió egymással összeérő, de a másikat nem eltakaró két arcát, a nemzeteszmét és a nemzetekfelettiséget. Kormánypárti politikusok és a hozzájuk hű mamelukok igyekeztek Várhelyi meghallgatásának „kellemetlenségeit” a magyar ellenzéki politikusok brüsszeli aknamunkájának tekinteni, holott Brüsszelben nemcsak ők vannak, ráadásul tudomásul kellene végre venni, hogy a világ talán legsajátosabb elrendezésű törvényhozásának pártfrakcióiban különböző nemzetiségű képviselők ülnek. A kijelölt magyar biztosnak tehát a zöldek, a szocialisták, az Újítsuk meg Európát liberálisai és más zöld és baloldali tömörülések egyaránt „kellemetlenkedtek”, a néppártiak ezúttal kevésbé, ami azonban a lényegen nem változtat: az uniós parlament működési elveinek teljes és tudatos félremagyarázása, ha valaki azt hiszi, hogy néhány magyar képviselő ellenvéleménye képes megbuktatni a kijelölt biztost.
Az a mértéktelen durvaság – hazaárulózás – pedig végképpen nem indokolható, amire egy-két momentumos képviselő egyben-másban talán vitatható külhoni szereplése miatt ragadtatták magukat a kormányoldalon és házuk táján. Hátrább az agarakkal – idézhetném a régi mondást, mert a legsúlyosabb vádak visszahullanak azokra, akik lelkesen kiabálnak kígyót-békát a nemzeteszméhez másként viszonyuló fiatalabb nemzedékek ifjú és lendületes szereplőire. Az általános eldurvuláshoz egyes ellenzékiek is hozzáteszik a magukét: a Hadházy-féle akciókra semmi szükség, aminthogy nem kell beleülni senki illetéktelennek a kormányfői székbe; a mérték az egyik legnagyobb érték, amiről sokan, szívesen elfelejtkeznek.
Kevesebb indulat és több szakmaiság kellene közéletünkbe, s bármilyen furcsa is, ilyesmit látok az euró lehetőségeiről szóló Matolcsy-Varga pengeváltásban. A részletek mellőzésével, s azzal a megjegyzéssel, hogy alapvetően a pénzügyminiszteri értékeléssel értek egyet – a közös valuta „az unió legígéretesebb, de befejezetlen kezdeményezése” –, mégis a jegybankelnök egyik gondolatát idézném. A nagyon befolyásos londoni Financial Times meghökkentésben már nagy érdemeket szerzett jegybankelnök azt találta mondani, hogy az euró „stratégiai tévedés”, mert nem voltak és nincsenek meg a feltételei a közös valutának, nevezetesen „nincs közös állam, nincs olyan közös költségvetés, amely az euró-zóna teljes bruttó hazai termékének legalább 15-20 százalékát tömöríti, nincs az euró-zónának pénzügyminisztere és minisztériuma”. Vagyis nincsenek meg az ideális gazdasági feltételek, s ebben igaza is van, csakhogy az euró értelemszerűen hasonlít az integráció egészéhez: vajon amikor röviddel a második világháború után a mai unió ős-szervezetei létrejöttek, megvoltak-e az ideális feltételek? Lelki, fizikai, gazdasági romhalmazon indult útjára a kezdetektől fogva kettős természetű, ha tetszik, „kétarcú” integráció, létezett egyfajta politikai szándék a békés kooperációra, a jólét megteremtésére és léteztek a globalizálódó gazdaság csírái – e megfelelés és találkozás hozta létre az első integrációs intézményeket.
A politikai akarat és a gazdasági érdekek kettőssége máig jellemzi az Európai Uniót, amely a magyar és nem magyar ellendrukkerek frazeológiájával, olykor aknamunkájával is dacolva, köszöni szépen, megvan, úgy hatvanegy éve. Nem kudarcoktól mentesen, nem tévedhetetlenül, mert a politikai és világgazdasági valóság visszavonhatatlan része lett.
